Márványi Péter jegyzete

Az úgynevezett nyugati világ nem vette komolyan az ellene szóló hadüzenetet szeptember tizenegy előtt, mint ahogy a veszélyeztetettség valódi tartalma tíz év elteltével sem igazán világos mindenki fejében. Megkérdeztük-e magunktól, amit olyan evidens dolognak kezeltünk: mit is akartak igazából ennek a napnak a támadói, a támadások szellemi vezérei? Ki vette komolyan akkor, vagy 2001 előtt, amikor egy iszlám vezető azt mondja: Amerikának pusztulnia kell? Vagy, hogy le kell győzni a nyugatot? Mennyire vagyunk képesek a maguk valóságos súlyán, vagyis szó szerint kezelni ezeket a kijelentéseket, és ily mód értékelni, ami tíz éve történt?

Vagyis a kérdés: felfoghatjuk-e szeptember tizenegyedikét, mint tényleges kísérletet arra, hogy egy maroknyi ember legyőzze a világ legerősebb katonai-gazdasági hatalmát? Szerintem a válasz: igen. A támadás lényege nem szimbolikus rombolás volt, hanem olyan csapás a legérzékenyebb pontokra, amelyek révén a bonyolult és sérülékeny rendszer összeomlik, eluralkodik a zűrzavar és a káosz, amit aztán sokféleképp sok helyen lehet még kihasználni a világban. Ha az amerikai nagybirodalmat megbénítja a merényletek okozta félelem és összevisszaság, az felbátorítja Amerika ellenségeit is, és a belső összeomlás kiváltja a külső támadásokat. Ha az USA megrendül, megkezdődhet a világ átrendezése az iszlám radikalizmus elképzelései szerint.

Ez nem valamiféle képtelen agyszülemény: ezt azok az emberek mondogatták, akiknek a szavait aztán összekapcsolták a merényletekkel, de akiknek a fenyegetéseit sosem vették szó szerint komolyan. A támadások következtében valóban hatalmas volt a káosz. Baj volt, nagyon nagy baj, súlyos ütést kapott az ország, emberek ezrei haltak meg, összeomlottak az épületek, az ország elképedten figyelte, mi folyik. És hatalmasan nagy csapás volt ez sokmillió ember önérzetére, mert valóban volt egyfajta sebezhetetlenségi tudat, ami valóban egyik pillanatról a másikra átadta helyét egyfajta bizonytalanságnak.

De.

De az elkeseredés és a zűrzavar ellenére maga a megtámadott ország mégsem került közel az összeomláshoz. A támadók elképzeléseihez képest a WTC és a Pentagon elleni akciók sikertelenek voltak, mert a megrendült Egyesült Államok azonnal cselekedett is. A becsapódó gépek ellen már nem lehetett védekezni, de meg lehetett próbálni megmenteni embereket, életeket. Le lehetett szállítani a levegőből a repülőgépeket, lezárni a légteret és Kanadába terelni az Európa és Ázsia felől érkező járatokat. Újra lehetett szervezni Manhattanben a menekülési útvonalakat, biztonságba segíteni azokat, akik ki tudtak menekülni a tornyokból, kivinni soktízezernyi embert az összeomló épületek árnyékából. 

A visszaemlékezések, amelyeket ezekben a napokban bőven hallhattunk, visszatérően említik, hogy a legkritikusabb pillanatokban a döntéshozók el voltak vágva azoktól, akik a döntést végrehajthatták volna. Kezdve az Egyesült Államok elnökével, aki valahol Floridában volt, aztán ide-oda repkedett vele az Air Force One, míg Bush maga meg nem elégelte és vissza nem parancsolta saját magát Washingtonba. Giuliani polgármester odasietett a WTC-hez, de nem tudott kapcsolatba lépni sem a Fehér Házzal, sem saját irodájával, improvizálni kellett valamiféle főhadiszállást, hogy aztán intézkedni próbáljon. A rendőrök, tűzoltók, ha kaptak parancsot, ha nem, megindultak a helyszín felé. A rendőrök kiterelték a forgalmat Manhattanből, a földalatti emberei elterelték a vonatokat, a gázosok lezárták a vezetékeket és megakadályozták az újabb robbanásokat – nehéz felbecsülni, mekkora lett volna még az emberáldozat és a kár, ha mindez nem történik meg nagyon hamar.

Az irányítók a pilótáknak adták a lehetetlen utasítást: a légtér bezár, szálljanak le a legközelebbi reptérre, ahol tudnak. Mindegyik személyzet megtalálta a maga betonját, 4500(!) utasszállító pilótái, néhányszor tíz perc alatt, a központokkal –és ha kellett, egymással is – egyeztetve a megközelítéseket, baleset nélkül letették a gépeket. Az egyik elrabolt járat utasai a maguk döntése alapján nekimentek a terroristáknak, mert úgy határoztak, hogy ha már úgyis meg kell halniuk, legalább akadályozzák meg, hogy ez a gép is pusztítást okozzon a földön.

Mindenki tette a dolgát, amit tudott, és mindenkinek az volt a dolga, hogy megpróbáljon valamiképp segíteni, valamit helyrehozni, menteni. Vagy volt parancsnok, főnök, vagy nem, vagy volt parancs, utasítás, vagy nem. Önállóságra nevelt, önállóan gondolkodó és cselekvő emberek sokasága mentette magát és a társait, mentette az országot attól, ami a legnagyobb baj lett volna. A tornyok összeomlottak, maga a rendszer nem. Hol tévedett bin Laden és a többi eszmei vezető, terror-koordinátor, mikor az USA összeomlását, legalábbis káoszba süllyedését remélte a támadásoktól?

Azzal nem számoltak, hogy ez a világ nem olyan, mint az övék. Ez nem egy parancsuralmi rendszer, aminek a legközepén és a csúcsán lévők határoznak meg mindent, ahol az alattuk lévők akkor és úgy mozdulnak, ahogy azt fentről megmondják nekik. Ez nem az iszlám centralizált világa, ahol a hit mozgat mindent, és ahol Allah parancsát közvetítik szellemi vezetők, hogy aztán megfelelő parancsvégrehajtás esetén a végrehajtók a túlvilágon megkapják a parancsolótól a jutalmat.

Érdekes, hogy sokan tíz év után sem látják ennek az egésznek a legfontosabb tanulságát, az igazi történelmi lényeget. Az emberiség kitalált valamit, amit úgy hívnak, hogy demokrácia, és aminek egyáltalán nem csak az a lényege, hogy lehet szavazni, hanem hogy ki-ki a maga helyén, szintjén hozzon döntéseket, és hogy képes legyen cselekedni a maga belátása szerint. Ez a rendszer ütközött egy olyan másik világgal, amely ezt a fajta logikát nem ismeri, vagy legalábbis nem ez határozza meg a működését. A parancsuralmi logika szerint a megtámadott világnak össze kellett volna omolnia, a megtámadott világ azonban, a maga logikája révén úrrá lett a helyzeten.

Annyiféle – elnézést, hogy így írom – annyiféle hülyeség látott már napvilágot szeptember 11. hátteréről, annyiféle elmélet, képtelen összeesküvés-teóriák, mindenfélék, odáig, hogy tulajdonképp az amerikaiak maguk támadták meg saját magukat, hogy ürügyet szolgáltassanak egy új háborúhoz. És közben egyre több dokumentumanyag jelenik meg arról, hogy az FBI és a CIA hogyan nem volt képes együttműködni a veszély elhárításában, illetve hogy amikor a támadások megtörténtek, mennyire nem voltak felkészülve egy ilyen helyzetre sem a katonák, sem a szövetségi légügyiek: az eltérítésre igen, de a gépeknek fegyverként való használatára semmiképp.

Kétségtelenül sok zavaros és olykor nem eléggé átgondolt lépés követte a támadásokat. Beleértve bizonyos háborúkat is. Rengeteg ellentmondásos mozzanat tarkítja ezt a drámát, például még az is, hogy az al-Kaida is megtanult valamit mindebből, és az önállóan működő gyilkos kiscsoportok taktikájára váltott, de szerencsére ezeket a jelek szerint könnyebb megtalálni, felszámolni: az elmúlt néhány évben már meg lehetett akadályozni, legalábbis nyugaton, az igazán nagyszabású akciókat.

Azt hiszem, ha tízszer tíz év múlva gondolnak majd vissza erre a történetre, már mást látnak benne, mint amit a mostani zavaros időkben. Az összeomlott tornyok pora ma mintha még mindig a szemünkön lenne, nem látjuk a tisztán a történéseket, nem értjük, hogy mit jelent: a világok harca. Pedig itt Magyarországon is fontos tanulsága lehetne mindennek, ha a provincializmus okozta csökkent hallóképességet más is áttörné, mint néhány bornírt szenzáció. Tehát mondjuk ki: a valóságos demokrácia súlyos bajokat is el képes viselni. A centralizált rendszerek, a diktatúrák, a központosított világok: sérülékenyek.

Mi szeretjük a halált, Amerika az életet szereti, ez a legnagyobb különbség közöttünk – mondta bin Laden egy újságírónak valamikor szeptember 11. után, valahol az afganisztáni vagy pakisztáni hegyek között. Vegyük végre komolyan ezt az üzenetet és tényleg inkább az életet válasszuk a halál helyett.