Azok a gyönyörű lassítások! – mondta az egyik adás alatt az egyik EB-kommentátor.

Igen, a bombagól, ahogy a labda finoman pörögve húz a ficak felé, vagy, ahogy csavarodik a berobbanó csatár fejére. De valljuk be, ezek a ritkább jelenetek.

A sűrűbben látható gyönyörű lassítások: két emberi lény találkozása a technika révén kinagyított rejtett részletekkel. Egy focicsuka és egy térd vagy egy vádli találkozása. Könyök a bordák közt, vagy a fültövön, láb arcmagasságban, stoplik szemközelben, hű de szép lassítás. Mez a kézben, mintha baráti ölelés lenne, na nem, ez inkább dühödt ráncigálás. Az egyik úr belerepül vízszintesen a képbe, a lábai a másik úr lábait telibe találják, mint egy tengerből eltévedt torpedó.

Térdkalács a combközépben: kölyökkoromban elefántpuszinak hívták, a legelemlékezetesebb épp a focipályán volt, amit egy felsőstől kaptam. Iszonyúan fájt, napokig. Node az a suliban történt, ott nem voltak kamerák. Egy pillanat alatt lezajlott, a felsős odajött hozzám, nem tudtam, mit akart, aztán egyszerre csak, én meg jaj, és aznapra már nem volt foci. Azt is le lehetett volna játszani ilyen szépen, ha felvették volna. Jé, mondom sok évtizeddel később, ez is elefántpuszi volt.

Azok a hihetetlen részletek. Feleségem lelkesen örül egy kedves mosolynak: az egyik játékos szép gesztussal felemeli a másikat a földről, ó, de emberi, de klassz. Aztán jön a lassítás, amiből kiderül, hogy a szép gesztus előzménye, hogy az a kedves fickó előzőleg két kézzel szabályosan kidobta a vonalon túlra a másikat.

Vannak tényleg pazar cselek, elhúzások, bámulatos megoldások, de – most lehet, hogy a földön néhányszáz millióan engem néznek hülyének – számomra a lassított felvételek nagy részében feltáruló történések inkább riasztók, mint vonzóak és lelkesítőek. Nemcsak a focival vagyok így, – most különösen a magyar rajongókat fogom magamra haragítani, de a vízilabdával is: egy dobás, egy fütty, egy kis csetepaté, rúgás-ütés víz alatt, víz felett.

Visszatérve a focira, ami vigasztal, hogy nem a legdurvább csapat nyerte az Európa Bajnokságot. De azért időnként azt kérdezném, biztos van, aki tudna válaszolni rá, Szepesi Gyuri bácsi például, hogy ez régen is így volt? Amikor nem voltak ilyen szuperközeli szuperlassítások? Akkor is így csépelték egymást a felek a gyepen, csak nem tudtunk róla, legalábbis én nem tudtam róla? Persze nyilván akkor is voltak szabálytalanságok, de most mintha a focinak nem a foci lenne a lényege.

Legalábbis a gyönyörű lassítások szerint. Aktuális képzavar: a képernyőn látványos csontzene. Ja, azért sokszor látható volt a labda is.

Márványi Péter