A családom persze kissé meglepődve fogadja, hogy fel akarok kerekedni Ecuador legszebb városából, Cuencából, csak azért, hogy az amazoni dzsungel belsejében egy indián törzs tagjait tanítsam. 

– Gondolom, legközelebb a MIR űrállomásra mész orosz űrhajósokat tanítani angolra – mondja a testvérem, míg mások féltenek: hogyan fogom bírni a párás meleget, a spártai életmódot és a szokatlan étrendet. – A párás meleget Indiában is bírtam (a szárazat pedig Etiópiában), az életmód nem éppen spártai az ökohotelben, az étrendet pedig majd megszokom, legföljebb fogyok egy pár kilót – felelem.

Így érkezem meg a hotelbe október első napján ebédidő tájt, és estére már olyan rosszul vagyok, hogy nem tudok átmenni a bárként működő tágas pálmakunyhóba, hogy megnézzem a turistáknak vetítendő kisfilmet az acsuárok életéről. Minden bizonnyal Shell városában kaphattam enyhe ételmérgezést. A várost magáról az olajtársaságról nevezték el az után, hogy a harmincas évek végén a Shell olaj után kezdett kutatni a térségben, és kifutópályát is épített, hogy leszállhassanak a dzsungelből visszatérő kicsiny repülőgépek, hiszen utak nem vezettek az őserdőbe. Csakhamar városka szerveződött a külföldi mérnökök, alkalmazottak és az itteni munkások köré.

Egész héten kínlódom, fölöslegesen persze, mert amikor pénteken végre gyógyszert kérek a hotel igazgatójától, Angeltől, az Imodiumhoz hasonló kapszula, amelyet osztrák turisták hagytak itt, egycsapásra segít. Vagy amúgy is kezdtem volna már jobban lenni?

Az első napok ettől függetlenül kemény munkával telnek: már másnaptól tanítom a személyzet tagjait, és harmadnap ellátogatunk Angellel a közeli iskolába, hogy megbeszéljük a tananyagot és az órarendet.

Közben próbálom felfogni, hogy hová is érkeztem. Olvastam én az acsuárokról, mielőtt megérkeztem ide, de egyelőre még azt sem tudom eldönteni, hogy ki az acsuár, és ki az esőerdőn túlról érkezett ecuadori (értsd: spanyol leszármazott) munkatárs. Annyit tudok, hogy körülbelül 17 ezer acsuár él a világon, mindannyian itt a Pastaza folyó mentén – Ecuadorban és Peruban. Ecuadorban kisebb a létszám, körülbelül hét ezret számlálnak jelenleg 64 faluközösségben szétszórva. De ne gondoljunk falvakra: inkább 10-12 nagycsalád együttesére, akik mind a folyó mellett alakították ki telepeiket, lehetőleg olyan helyen, ahol a közelben friss vizű patak is csobog.

Az ökohotel szobái – az enyém is – az acsuár építészet logikáját követik. Az acsuár házak ovális alaprajzú, nagy belmagasságú, pálmalevelekkel borított építmények, amelyek – eltekintve a mellmagasságban húzódó palánktól – nyitottak, többek között azért, hogy a kunyhóban gyújtott tűz füstje szabadon távozhasson. Az én hotelszobámnak van zuhanyozója és angol vécéje, az acsuár közösségekben azonban az első szerepét a folyó, a másodikét az őserdő tölti be.

Lassan megtanulom a kollégáim acsuár vagy spanyol nevét, kezdem megszokni az ötórai kelést, és a hatórai reggelit, ami ráadásul mindig főtt étel: rizs, tükörtojás vagy egy kevés hús, manióka és a kemény fajtájú, nem túl édes, zöld banán (plantain vagy plátano).

Maketei – mondom az acsuár szakácsnak, aki díjazza is, hogy acsuárul mondok köszönetet, amikor visszaadom neki az üres tányérom a kicsiny és meglehetősen sötét személyzeti ebédlőben, amelyik éppen a mellettem lévő pálmakunyhóban kapott helyet.

Megérkeztem.

Békés Erzsébet

Az "Üzenet az őserdőből" első írását itt olvashatják.

GALÉRIA ITT.