Aki élt akár csak néhány évet az elmúlt huszonötből Marosvásárhelyen, az jól tudja: ami 1990-ben történt, az nem korlátozódott akár az akkori RMDSZ-székházra, amit 19-én megostromoltak, akár a főtérre, ahol másnap az összecsapás zajlott. Nem egyszerűen arról van szó, hogy mi történt mindeközben például Marosszentgyörgyön, ahol megpróbálták a magyarok megakadályozni a környékbeli román falvakból a husángos emberek beszállítását, amíg egy tank le nem taposta az útakadályt. Nem is arról, hogy egy román tömeg a helyi rádiót próbálta ostrom alá venni. És nem is arra gondolok, hogy először lincsközeli verekedés a városban március 16-án a Tudor negyedben lévő egyik gyógyszertárnál történt.

Nem. Arra gondolok, hogy 1990-ben ettől a naptól mindenütt a városban az lett az emberek számára az alapkérdés: hogyan éljünk együtt tovább. Lesz-e ebből polgárháború, vagy egyáltalán, kell-e félnem attól, hogy mostantól a szomszédommal is verekednem kell, ha én magyar vagyok és ő román, vagy fordítva. Hogyan nézünk egymás szemébe, amikor ugyanaz a munkahelyünk, ugyanannak a bőrgyárnak vagy vegyi kombinátnak vagyunk az alkalmazottai, egymás mellett dolgozunk: akkor most innentől kezdve nem beszélgetünk, csak gyanakodva méregetjük egymást, felkészülve egy esetleges támadásra? Hogy ezek a félelmek mennyire valóságosak voltak, arra bizonyíték az a sokezer magyar, aki 1990 fekete márciusa után ment el, nem egyszerűen a városból, hanem az országból is, sőt, legtöbben egyenesen, Magyarországot is átugorva kerestek új biztonságot valahol Észak- vagy Nyugat-Európában.  Mert lehet ugyan, hogy a főtéri háború utáni órákban a magyarok érezhették magukat győztesnek, hiszen a verekedésben valóban felülkerekedtek. Viszont az ő biztonságérzetük rendült meg alapvetően, ők érezhették magukat kiszolgáltatottnak a román embertömeggel szemben, amelyből tíz évvel korábban még alig akadt vásárhelyi lakos, de 1990-ben már azt kiabálták az itteni, akkor még többségi magyaroknak, hogy tűnjenek el az országból. 

Ezért volt a mostani huszonötödik évforduló egyik legemlékezetesebb pillanata számomra, amikor az akkori események egyik részese, a román-magyar együttélés és a demokratikus értékek egyik legkiválóbb hordozója, Smaranda Enache egy rendezvényen a marosvásárhelyiek bölcsességét dicsérte. Az a bizonyos jelszó időnként ugyan ma is felharsan, de polgárháború nem lett, az együttélés békéje helyreállt, bár a város mai életét ma is meghatározza, mi az, amit a magyarok a saját otthonosság-érzésük és érdekeik jegyében el szeretnének érni, és amit a román többség most is megakadályoz, legyen az akár utcanevek és névtáblák változása, akár a magyar nyelvű oktatás biztonsága az Orvosegyetemen.

Az egyik megemlékezésen, amelyen Kincses Előd, a megye akkori nemrég megválasztott majd lemondatott magyar tisztségviselője volt a főszereplő, az volt a gondolatok fő vonala, hogy akik a háttérből megszervezték a provokáció-sorozatot, ami az összecsapásokhoz vezetett, valójában a decemberi vásárhelyi sortűz felelőseinek megtalálását és a saját hatalmuk illetve az állami szervek maradéktalan átmentését akarták elérni azzal, hogy etnikai háborúskodást robbantanak ki. Egy másik helyszínen, egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyen az egykori államfő, Emil Constantinescu is részt vett, jelentős részben arról esett szó, miért volt fontos Marosvásárhely után hat évvel az új demokrata elnök nyomására bevenni a kormányhatalomba a magyar képviseletet.  Itt Markó Béla volt RMDSZ-elnök tette azért helyre a dolgokat azzal, hogy elmondta,  mennyire nem volt könnyű meggyőzni az akkori román vezetőket arról, hogy Európába a pozitív kisebbségi politika révén vezet út: keserűen tette hozzá a politikus, hogy a mai román elit erről éppúgy elfelejtkezett.

Kétségtelen: a mostani tévéadások némelyikét nézve az embernek felállt a hátán a szőr, ahogy egy-egy román műsorvezető Bukarestből a stúdióból vagy egy-egy marosvásárhelyi bejelentkező tudósító a helyszínről szinte ugyanazokkal a hazugságokkal riogatja a közvéleményt, mint negyed százada: az egész a magyarok szeparatizmusáról szól és arról, hogy az irredenták vissza akarják szerezni Erdélyt.

Smaranda Enache másik fontos mondandója a kilencvenes eseményekről az volt, hogy nem egyszerűen, vagy nem csak a magyarok megfélemlítése volt a cél: lehet, hogy a husángos román parasztokat azzal a cinikus céllal küldték Vásárhelyre, hogy – verjék meg őket a magyarok! Ország-világ láthassa, hogy a magyarok a veszélyesek, a radikálisok.

Nos, a mai román média- és politikai kampány üzenete is pontosan ez. A veszélyes, szeparatista magyarok kisebbségi követeléseit nem lehet teljesíteni, és nem szabad őket bevonni ismét a kormányhatalomba, nem szabad, hogy román politikai szövetségeseik legyenek, mert az felér a román nemzet elárulásával. Amikor lapok, tévék és politikusok, akár a külügyminisztériumig, Magyarországot –  az új titkosszolgálati főnök szavaival, igaz, ezt még kinevezése előtt írta – Moszkva trójai falovaként kezelik, annak az Oroszországnak a szövetségeseként, amely a térséget destabilizálni akarja, nos ezzel is igazából nem annyira Budapest térvesztése, hanem az erdélyi magyarok helyzetének újra elbizonytalanítása az igazi cél, az igazi mondandó.

És egy másik aktuális összefüggés. Mennél inkább szabadságharcol a magyar kormány az Unió ellen és tartja a jó kapcsolatokat Putyin birodalmával, annál inkább szorítható be a romániai magyar kisebbség a magyar radikalizmus és veszélyesség ketrecébe, ami egyben kisebbségi törekvései visszaszorítását jelenti. Azokét a törekvésekét, amelyeket a magyar kormány, legalábbis a deklaráció szintjén, teljes erejével támogat.

A marosvásárhelyi beszélgetésen elhangzott: azért is nincs párbeszéd most Románia és Magyarország között, mert Budapesten megkérdőjelezik a liberális demokrácia értékeit. Márpedig, figyelmeztetett Smaranda Enache, valódi  demokráciát csak valódi demokratákkal lehet építeni. És ez a marosvásárhelyiek számára 1990 márciusa óta nem egyszerűen egy gondolat, egy politikai tétel, hanem életük meghatározó alapélménye.

Márványi Péter

Fotók: Graur Csaba