Rafael Taish-sal tavaly december közepén találkoztam először. A hotel meghívta annak a hat közösségnek a tagjait, amelyikkel szoros kapcsolatban áll: ezekbe a kis acsuár falvakba látogatnak el a külföldi turisták, és ugyancsak ezeknek fizetnek részesedést a látogatók, amiért voltaképpen megzavarják a vadászterületüket. Rafael „európai” ruhát viselt, mint mindenki más, kockás ing és farmer volt rajta, az arcán épp csak jelzésszerű festés. Kellő távolságból le is fényképeztem, mert megfogott a tekintete. Később tudtam meg, hogy ő Rafael, Wayusentsa közösség híres-hírhedt sámánja…

GALÉRIA ITT!!!!

A múltkor már említettem, hogy az acsuárok körében elevenen él a jó és a rossz sámán legendája. Karácsonykor a diákjaim éppen ezt a történetet adták elő a turistáknak: az angolra fordított összekötőszövegből kiderült, hogy vannak jó, és vannak ártó sámánok. A gonosz sámán távolból is képes elátkozni valakit, és ha az illető netán meghal, a közösség tagjainak jogában áll bosszút állni, vagyis a rossz sámán lényegében szabad préda.

Egy alkalommal Suwában jártunk. Miután olvastam a könyvet, amit egy amerikai fotós írt az ott élőkről, majdnem mindenkit barátként üdvözöltem, hiszen előtte már láttam a fényképüket, olyan gyerekekét is, akik mostanára tanítványaim lettek. Különösen a közösség alapítójának özvegye, Veneranda tűnt ismerősnek. Felemlegettük vele Lucy-t, a könyv szerzőjét, és persze Waltert, Veneranda férjét, a neves idegenvezetőt, aki Lucy-t a könyvírásra késztette. Veneranda szentül hiszi, hogy Waltert Rafael ölte meg azzal, hogy halálos átkot küldött rá. Walter kórházban halt meg; a család csak a betegség utolsó napjaiban vitte orvoshoz. Ott azt mondták, malária volt a halál oka, de Veneranda hajthatatlan.  – Megölte az egyik unokám is – mondta ott jártamkor. – Elátkozta őt is, nem lehetett segíteni a kislányon – tette hozzá.

Rafaelt akkor láttam újra, amikor januárban felvitt motoros kenuval Wayusentsába, hogy megnézzem, tudnék-e huzamosabb ideig egy acsuár közösségben élni. Nem két-három hetet tölteni ott, mint a korábbi önkéntesek, hanem akár fél évet is. Nos, nem tudnék, de ez egy másik történet.

Rafael nem sokat szólt a két órás út alatt, utána is inkább csak hallgatagon ült, amikor a közösség háromhavonta esedékes gyűlésén az ott lakók megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Kiderült, hogy Rafael a hotelben dolgozó egyik motorcsónak-vezető apósa, és így az egyik tehetséges tanítványom, Olger nagyapja. – A közösséget Rafael és a testvére alapította vagy harminc éve – mesélte hotelbéli kollégám. – Nagyon sokan félnek tőle, mert úgy tartják, hogy nagy a tudása és még nagyobb a hatalma – tette hozzá Eduardo.

Lassan fél éve már, hogy elhagytam a dzsungelt, de a szóbeszéd azért eljut hozzám. Hogy Veneranda fiai évek óta bosszúra készülnek, és egy munkatársam a hotelben csak azért szegődött egy másik sámán mellé, hogy kitanulja az idős sámán varázslatának fortélyait, és bosszút állhasson Rafaelen.

Mikor ilyesmi jut a fülembe, úgy érzem magam, mint Márquez regényének valamely mellékszereplője: az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája vészjóslóan emlékeztet erre a helyzetre.

De tenni nem tudok semmit: hallomásra alapozva nem szólhatok senkinek anélkül, hogy valaki mást bajba ne kevernék. Az acsuár belügyekbe pedig – mint aminek ez is minősül –, még az ecuadori rendőrség sem avatkozik be.

Gyakran eszembe jut a két órás út felfelé a folyón, ahogy ülünk a keskeny kenuban: Rafael hátul, két unokája, Olger és Pablo középen, én meg elől. Egy folyami delfin a csónakhoz olyan közel jött föl levegőért, hogy megérinthettem volna a fejét. Sokáig figyeltük, ahogy tőlünk egyre messzebb ki-kiemelkedik a vízből. A rózsaszín folyami delfinek sokáig élnek, mert az acsuárok szent állatként tisztelik őket.

A sámánok azonban nem szentek…

Békés Erzsébet