Én valószínűleg nagyon rossz európai vagyok. Ez abból is látszik, hogy amikor sor kerül az évi rendes kiszabadulásra az öreg kontinens szűk keretei közül, már az óceán felé tartó repülőgépen úgy érzem, kinyílt a horizont, a gondolkodás és az egyéni kezdeményezés és szabadság minden korlátja szégyenkezve lapul mögöttünk, a földön maradva, hogy visszatértünkkor újból harapjon… de hát az még ilyenkor szerencsére messze van.

A Washington Dulles repülőtéren az útlevél vizsgálatnál a szokásos hosszú sor vár, ami azonban mégis mozog és így sokkal elviselhetőbb. Arról nem is beszélve, hogy itt még az amúgy tülekedésre és a másik elé vágásra hajlamos egyes európai nációk is hirtelen megszelídülnek és türelmesen állnak sorba. Igaz, ha valaki itt tülekszik, a sor elején éber szemekkel álló rendezőtől olyan tekintetet kap, hogy az még a legmegátalkodottabb tolakodót is hosszú időre jobb belátásra készteti.

Rajtunk a sor. A fehér inges tiszt mosolyogva veszi át a Holland útleveleket és, talán a nyelvtudást játékosan kipróbálandó, olyan akcentussal szólal meg, ami vagy zene a fülnek, vagy teljesen érthetetlen zaj. Persze második fogadott hazánk fővárosának angolja nem szokatlan és néhány másodperc múlva már a végső uticélról beszélgetünk. Általában az ujjlenyomat vétel és a fényképezés közben szokott kiderülni, hogy több helyen jártunk már az USA-ban, mint az útleveles tiszt, de ezt kivétel nélkül örömmel nyugtázzák legfeljebb annyit téve hozzá, hogy ők is terveznek egy utat Los Angelesbe vagy Honoluluba. Egy mosoly és máris újabb pici pecsét az útlevélben jelzi, hogy három hónapra itthon vagyunk.

A vámos csak rátekint a fehér lapra és mivel sem kígyót sem több kiló dollárt nem hozunk, már int is: Welcome to the USA.

A Hertz parkolóban ott a nevünk a 328-as állás fölött, és mint szinte mindég, a cég meglepetéskén két kategóriával nagyobb autót tett oda, mint amit rendeltünk és kifizettünk.

Rákanyarodva a reptérről a városba vezető autópályára, könnyű besorolni a forgalomba. A jobb szélső sávot szabadon hagyják a becsatlakozóknak, középen megy a forgalom és a belső sávon lehet előzni. De előzni jobbról is lehet! Ez hihetetlen könnyebbség! Hányszor baktat az ember a bal oldali sávban valami lassan menő kocsi mögött Európában miközben jobbról simán meg lehetett volna előzni. Amerikában ezt szabad. Elsőre talán szokatlan, mikor egy hosszú kamion szerelvény eldübörög az ember mellett jobbról, de aztán hamar megszokjuk… és élvezzük a rugalmasságot. Persze van itt meg pár érdekes dolog a közlekedésben. Például, piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni! Az ember megáll, beles balra, hogy jön-e valami, és ha nem, lehet menni. Így a jobb oldali sávban szinte soha nincsen torlódás és a legtöbb helyen külön kanyarodó sávot sem kell kialakítani. Megint… rugalmasság. De legnagyobb kedvencem, a kereszteződés, ahol minden irányból STOP tábla van! Mindenki megáll, aztán aki legelőször állt meg, indul el, lassan, óvatosan… és így tovább. Kíváncsi lennék, ha ezt a módszert mondjuk Budapesten vagy Brüsszelben alkalmaznák, hány autót törnének óránként össze? Pedig ragyogóan működik…

Az iskolabusz egy másik kedvenc. Ezek a sárga szörnyetegek ugyanúgy hozzátartoznak az utcaképhez, mint New Yorkban a sárga taxik. Csak éppen nagyobb tekintélyük van. Ha az iskolabusz megáll, hogy gyerekek szálljanak fel vagy le, piros villogók garmada kapcsolódik be rajta, bal oldalán pedig kicsapódik egy szigorú stop tábla. Ilyenkor minden forgalom megáll körülötte és várnak, amíg a piros lámpák kialszanak és a tábla újra a helyére megy. Az iskolabusz mellett elhaladni bármilyen irányban, amíg a lámpák égnek, a legnagyobb közlekedési vétség, amit csak el lehet képzelni. A szabályt be is tartják… akkor is, ha nincs rendőr a közelben.

Pár nap múlva, ahogy a United Airbus 320-as Los Angeles felé vette az irányt és alattunk a hol megdöbbentően változatos, hol végletekig unalmas amerikai táj lassanként ballagott hátrafelé, azon gondolkodtam, miért is idegenkednek az európaiak az igazi unió gondolatától?  

Annak idején, mikor az USA születőben volt, ma ismeretlen léptékű államférfiak bábáskodtak az újszülött körül és idővel nekik is meg kellett küzdeniük ezzel a problémával. Csakhogy ott győzött a józan ész, és belátták, a pénzügyi unió, a közös valuta csak ideig óráig segíti a fejlődést és ha nem következik be a politikai unió, a gazdaság zátonyra fut.

Ha megnézzük a mai Európát, talán nem túlzás azt mondani, hogy a gazdaság nagyjából a zátonyon van és onnan lehúzni csak akkor lehet, ha végre itt is belátják azt, ami Amerikát naggyá tette, a politikai unió elengedhetetlenségét.

Most az Orbán és a magyar szélsőjobb féle butaságot és zsigeri ragaszkodást a feudalizmushoz félretéve, Európa szerte sokan vannak, akik ágálnak a politikai unió ellen, féltve életstílusukat és a szuverenitást. Ha az ember megkérdezi őket,  ez utóbbi szó mit jelent, legtöbben csak odáig jutnak, hogy hát ez az, amit egy politikai unióban elveszítenénk. Nagyon jó… Legtöbbjük soha nem járt az USA-ban és fogalma sincs arról, hogy mit jelent egy ilyen szövetségben élni.

Mert ugye ha az ember kiszáll a repülőgépből Kaliforniában vagy Kansasban, azonnal lehet erezni, látni a különbségeket miközben persze kényelmes érzés az azonosságok családiassága is. A szokások, az ételek, az épületek stílusa, a vidék jellemzői mind mind legalább annyira felismerhetőek, és különbözőek, mint a különbségek mondjuk Hollandia és Del-Franciaország között. Szó nincs arról, hogy minden egybeolvadna egy felismerhetetlen és gusztustalan levesben.

A szövetségi tagállamok nagyon is sok hatalommal rendelkeznek és élnek is ezekkel. Amit beadnak a közösbe, csak és kizárólag az, ami jobb, ha közösen intéződik, ami közösben nagyobb erőt képvisel, amitől a szövetség nagy lesz. Európa mai problémáinak jó része elkerülhető lett volna, ha már régen, mint igazi unió működik és nem lett volna alkalma egyes tagállamoknak szórni a pénzt mintha nem lenne holnap (mint ahogy a nemzetállamoknak nincs is, ha kicsit is hosszabb távra nézünk előre).

Zökkent a gép ahogy átrepültünk egy kis turbulencián és eszembe jutottak a magyar butakrácia szavai, miszerint Magyarország önállóan is nagyszerűen tudna élni, nincs szüksége semmire csak a szuverenitására. Mondjuk 4 millió koldust produkálva az ember ezt el is hiszi, hiszen mi történne… legfeljebb lenne 6 millió belőlük. A butakráciát ez nem zavarja…

Már jócskán túl voltunk a fele úton, mikor eszembe jutott még egy dolog, amiben Európa nagyrészt adós saját népeinek. A közös nyelv. Lehet büszkének lenni arra, hogy valakinek francia vagy magyar az anyanyelve, de a közös nyelv hiánya az egyik legnagyobb akadálya az igazi fejlődésnek. Nem arról van szó, hogy a nemzeti nyelvek szűnjenek meg… de arról igen, hogy mindegyik mellé már bölcsődétől tanuljon meg mindenki egy másikat. Itt persze rögtön kitör a vita, hogy melyik nyelv legyen az, miközben a kérdés már régen eldőlt. Bármi más, mint az angol csak újabb zsákutca lenne. Miért lenne szükség a közös nyelvre? Tessék belegondolni, micsoda falak állnak a nyelv különbözősége miatt mondjuk egy átlag magyar és egy átlag francia között… Most, amikor a gazdaság összefonódása miatt már egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik a franciaországi Champagne megyében vagy Tokaj-hegyalján, a legjobban érintettek hermetikusan el vannak egymástól zárva e bábeli átok, a különböző nyelv miatt. Normális ez? Nyilvánvalóan nem. Lehet, most azt mondja valaki, miért érdekelné a magyar parasztot, vagy a franciát, hogy mi történik a másikkal. Ugyanazért, amiért érdekli a kaliforniai bortermelőt, hogy Arizonában mekkora a szárazság. Mert a távolság ellenére hatással vannak egymásra és egymást megérteni csak akkor fogják, ha megértik egymást…

Átsuhanva a délutáni csúcsban tömött 405-ös út felett, a gép olyan puhán száll le, hogy szinte alig érezzük. Pár perc múlva már újabb Hertz autóval igyekszünk fel a 405-ösre és ez minden nehézség nélkül sikerül is. A már ott haladók egyszerűen beengednek…

Aztán már nem sok minden történt. A hazafelé út is eseménytelen volt és a brüsszeli reptéren az útlevélkezelő tiszt unott képpel és egy kis undorral fogta meg a Holland útlevelet, majd szó nélkül elénk dobta a pultra, szemében csendes utálat.

Welcome to Europe.

Zerkowitz István