Reggel öt óra felé ébredek. Joffre vagy Hugo (attól függően, hogy éppen ki a szakács a 35 nap szolgálat – 24 nap szabadság menetrend szerint) már készíti a reggelit. Gyakran a generátor még nem működik, így gyertyafény mellett fő a rizs és a zöld banán. Világosodni csak fél hat körül kezd. A dzsungel ilyenkor a vörös bőgőmajmoktól hangos. Ordításuk leginkább nagy teljesítményű színházi szélgépre emlékeztet, és mérföldekre elhallatszik. Látni ritkán látjuk őket, az amazoni őserdő hatalmas, az állatokat nehéz észrevenni, nem úgy, mint az afrikai szavannán, ahol ezrével mutatkoznak, legyen az madár, zebra vagy víziló.

Az iskolába készülődöm: hétfőn és pénteken van órám, összesen hat csoporttal. A létszám kicsi, a legnagyobb osztályban sincsenek többen ötnél, de van olyan óra, amikor együtt van a három általános iskolai csoport, ilyenkor nem könnyű lekötni őket. Szemmel láthatólag nagyon kevés angolt tanultak, és arra sem nagyon emlékeznek. Utoljára másfél évvel ezelőtt volt angol tanár az iskolában, ami azért kínos – mondja Ines, az igazgatónő –, mert az őserdei suli, amelyik érettségi szintig viszi a diákokat, ökoturizmusra szakosodott, és az angol alapkövetelmény lenne.

Ines bemutat a diákoknak, akik felállnak, amikor belépünk, és még egy „Good morning, teacher” is elhangzik – kórusban. Nem néznek rám, az arcokon kissé unott kifejezés, a kisebbek acsuár nyelven súgdolóznak.

Végignézek az osztályon: cédrusfából készült, nehezen mozgatható, kétüléses fapadok, olyan keskeny a tetejük, hogy – mint látom később – az összes tanítványom „fekvőre” fordítja a füzetét, és teljesen lehetetlen szögben tartja a tollat, hogy mégis hosszában kerüljön bármi is a papírra. Az osztályterem fűrészelt falapokból készült, a tető viszont hullámlemez, amikor elered a trópusi zápor, semmit sem hallani az esőcseppek dörömbölő zajától. A diákok amúgy is nagyon halkan beszélnek, nem néznek a szemembe, és ez nem véletlen. A szemkontaktus kerülése kultúraközi nehézséget okoz: az acsuárok kihívónak tartják, ha valaki egyenesen (és pláne hosszan) a szemükbe néz, a kívülről érkezőknek pedig óhatatlanul az a benyomásuk, hogy valami alamusziság folyik itt, hiszen az acsuár beszélő minduntalan elfordítja a tekintetét, vagy lesüti a szemét.

Az acsuárok egymás között is így viselkednek. Nem a családhoz tartozó acsuár férfi nem bámulhatja meg a lányokat vagy asszonyokat, ez főbenjáró bűn. A külföldieket is jó előre figyelmeztetik az idegenvezetők, hogy ne nézzenek a nőneműek szemébe, és lehetőleg ne bámuljanak meg semmit sem, amikor ellátogatnak valamelyik közösségbe.

Hetekkel később már adok tippeket a diákjaimnak: az óra elején kezet fogok mindegyikkel, bíztatom őket, hogy „hogy erősebben, még erősebben”, aztán persze nagy a nevetés, amikor egyik-másik nagyra nőtt tizenéves tényleg megszorítja a kezem, és én fájdalmat színlelek.           – Nézz rám, amikor válaszolsz a kérdésemre – mondom nekik –, és ha nem megy, nézz nagyjából mögém a vállam fölött vagy a fülem mellett. Akihez beszélsz, ha nincs hozzád túl közel, azt fogja hinni, hogy rá nézel.

Sokszor megérintem a fülcimpám, amikor azt akarom, hogy újra mondjanak valamit, lehetőleg hangosabban. „Say it again”, és „I can’t hear you”, vagyis „Mondd még egyszer”, „Nem hallak”  az a két mondat, ami számtalanszor elhangzik az órán.

Mire novemberben visszamegyek Cuencába, hogy végigtanítsam azt a kurzust, amit még a dzsungelmunka előtt elvállaltam, már jobban ismerem a diákjaim, meg ők is engem. Eltelt hat hét, már mindenki be tud mutatkozni angolul, el tudja mondani a nevét, hozzátéve hogy hány éves, és melyik közösségből jött.

–Tudjátok mit? Amikor visszajövök, ti fogtok engem acsuárra tanítani – mondom nekik, és ettől kellőképpen felélénkül a társaság. El is kezdjük kitölteni a szólistát, amit gyakorlásképpen hagyok rájuk, míg nem vagyok velük három hétig. Az angol mellé be kell majd írni a spanyol fordítást, és a megfelelő acsuár szót is. –Akár most is gyakorolhatunk – ajánlom. – Hogy mondják acsuár nyelven hogy ‘közösség’? – Iratkamu ­– mondják kórusban. – Iratkamu – ismétlem. – Say it again, teacher. I can’t hear you  – mondja Raul az első sorban, és hangsúlyosan megérinti a fülcimpáját.

Csak tanultak valamit.

GALÉRIA ITT.

Békés Erzsébet