Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Jelentkezem. Egyike vagyok azon állástalan értelmiségieknek, akiket oly előszeretettel ostoroz helyzetükért.

Erdélyben születtem, 26 évesen kerültem Magyarországra, mert szerelmes lettem (talán egyszer ez is bűnnek számít majd?), és átköltöztem Budapestre. Férjhez mentem és munka mellett végeztem el az egyetemet, első generációs értelmiségi lettem. Újságírónak tanultam (tudom, ez is bűn ma már), és tisztességesen dolgoztam. Mindvégig közszolgálatban. A Rádióban és A Tévében. A közszolgálatiban, merthogy akkor még az volt mindkettő. Sokakkal ellentétben én megtanultam meghatározni a közszolgálat fogalmát, nem olyan nehéz az, csak akarni kell. Ma is vallom, az a fajta közszolgálat, amit én vallok, és amely szakmám szentírása volt, az a helyes út az újságírásban. Nekem is vannak elveim és van értékrendem (ez is bűn, tudom), de nagyítóval sem lehet találni olyan általam készített riportot, interjút, tudósítást, bármit, amelyből ez kiderül. Szakmaiságom tisztességét tehát nem vonhatja kétségbe senki. Mégis állástalan lettem.

Igaz, nem üldögélek romkocsmában, mert 5 éves lányomat nevelgetem, egyengetem útját és igyekszem kihagyni őt abból a mindennapi problémából, amit úgy hívnak: anyagi gondok. Neki mindig, mindenre van pénzem: állatkertre, csokimikulásra, Barbiera, Pónikra és sellőlányos ruhácskákra. Nem koldulok, és nem lopok. Sőt, kocsmába sem járok, romosba és nem romosba sem. Férjemnek még van munkája, bár tavaly neki is mennie kellett eredeti rádiós állásából, mert nem felelt meg az Ön által érzékeltetett értelmiségi kritériumoknak.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Kérem, mondja meg, bűnös vagyok-e az eddigi életemért? Bűnös vagyok-e az elveimért? Bűnös vagyok-e azért, hogy az elveim mellett mindig is kitartottam? Bűnös vagyok-e azért, hogy tisztességesen nevelem gyermekemet és akkor is megadok neki mindent, ha holnap csak (virslis?) paprikáskrumpli kerül az asztalra? Bűnös vagyok-e azért, hogy korábban sohasem voltam munkanélküli, de az Önök regnálása óta először vagyok 45 évesen állás nélkül? Kérem, mondja meg, hogyan valljam be gyermekemnek is, hogy bűnös vagyok, mert állástalan diplomás értelmiségiként tengetem életem? Hogyan mondjam el majd neki, hogy választott hazámban, ahonnan tízezerszám osztogatják az állampolgárságot a határon túl élőknek, én, mint 20 éve Magyarországon élő és immár 18 éve magyar állampolgár, bűnösnek számítok? Mert diplomás vagyok, mert értelmiségi vagyok, mert újságíró vagyok, és mert akár „romkocsmákban üldögélő” is lehetnék. Ezek 2012 Magyarországának legfőbb bűnei. 

Mondja ki a szentenciát és mondja meg, hova menjek meggyónni bűnömet? Ha már kimondta bűnösségemet, akkor azt is mondja meg, hol a vezeklés? Mely szentély az, amely feloldoz bűneim alól? Én tudom. Messze innen, nagyon messze, mert itt, ebben az országban feloldozást nem kapok. Ahogyan munkát sem. Mert minden ajtót becsuknak előttünk. Azt is, ami nem is létezett.

Bezzeg Ön megnyitja előttünk – a romkocsmák ajtaját. Ott lennék én jó helyen az  Ön szemében? Ott végképp nem zavarnám, ha már nem írnék, csak innék? Juszt sem sétálok be, Miniszterelnök úr!

Bánhidi Emese