Van egy mondás, miszerint az emberek egy részét egész életükön át be lehet csapni, az emberek egy másik részét rövid ideig be lehet csapni, de az összes embert állandóan nem lehet becsapni.

Ez egy alapigazság amit, különös módon, mégis sokan hajlamosak elfelejteni. Főleg az ilyen kisstílű kóklerek, mint a Kedves Vezető is, azt hiszik, az ő népükre ez nem vonatkozik.

Annak idején, 1967-ben még gimnazista voltam Kairóban. Hónapok óta tartott a Nasszer propaganda arról, hogy Izraelt most aztán hogyan fogják a föld felszínéről is eltünteti… Az egyiptomi nép értelmesebb része komolyan aggódott, mert egyrészt tudták, hogy Izrael katonailag jóval felkészültebb, mint az orosz tanácsadók által pallérozott egyiptomi hadsereg, másrészt pedig a gázai övezetben akkor még virágzó kereskedelm jól mutatta, mennyivel okosabb dolog kereskedni mint háborúzni… De a nép egy másik része nem győzte Nasszert éltetni, a zsidókat utálni és azzal kelni és feküdni, hogy a közelgő háború Egyiptom fénykorát hozza majd vissza. Ismerős ugye?

Az újságokban, rádióban, filmhíradókban mást nem lehetett látni, mint a dicsőséges egyiptomi hadsereget, amint vonul a Sínai félsziget felé.

Aztán egy reggel mentünk vásárolni, és Kairó egén egy tucat sugárhajtóműves vadászgép suhant végig. Ez nem lett volna különösebben említésre méltó esemény, kivéve, hogy ezek a gépek nem orosz gyártmányú Migek voltak hanem Dávid csillagos Mirage vadászbombázók… Pár másodperccel később masszív robbanások hallatszottak a város keleti feléről… aztán csend lett.

Az délutáni, esti híradásban, sőt, még a másnapiban sem lehetett semmit olvasni arról, hogy mi is történt. Annál több hír szólt a dicsőséges hadjáratról és az egyiptomi hadsereg győzelmeiről.

A valóságban az a pár Mirage, mely a Földközi Tenger felől jött, abszolút meglepve a kelet felé néző egyiptomi légvédelmet, megsemmisítette az arab légierő nagy részét. A Sínai félszigeten ekkor megindultak az Izraeli páncélosok és a velük szembenálló, a hírek szerint hősiesen harcoló egyiptomi katonák, saját páncélosaikat es orosz tanácsadóikat hátrahagyva, eszeveszetten menekültek hazafelé.

A fővárosban, bár keringtek a pletykák, csak akkor hitték el igazán mi is történt, mikor az első páncélos dandár hazaérkezett… gyalog és mezítláb, a sivatag forró kvarcszemcséi által  rongyosra kaszabolt talppal, mert a bakancsokat is lerúgták, mondván hogy mezítláb jobban lehet futni.

De a történetnek itt meg nem volt vége. Nasszer elnök pár nap elteltével bejelentette lemondását… Erre a nép azon fele, mely korábban is elhitt mindent, az utcára ment (teljesen spontán természetesen, mint most nemrég Budapesten a birkamenet résztvevői…) és sírva, őrjöngve kérte a szeretett vezető maradását. A hatás meg is lett… Nasszer maradt.

Ez a régi történet jutott eszembe látva a Magyar médiahatóság elkeseredett harcát a Klubrádió elhallgattatásáért, a különféle törzsi és ősmagyar összejövetelek programját tanulmányozva és egy beszélgetés kapcsán egyik ismerősömmel, aki kereken kijelentette, hogy ő teljes egészében hisz azokban a hírforrásokban, melyek a kormány oldalon állnak, hiszen mi ok is lenne arra, hogy ne az igazságot mondják? Valóban… mis is?

Emlékszünk még a bevezetőben idézett mondásra? Az úgy végződik, hogy az összes embert állandóan nem lehet becsapni. Ez az, amit a diktátorok rendre elfelejtenek.

A mai Magyarországon a hatalom minden eleme hazugságokra épül. Mindenkit becsapni, minden áron, mindég… De ezért van remény arra, hogy ez már nem maradhat fenn sokáig. Az összes embert állandóan nem lehet becsapni…

Ja, abban azért talán lehet reménykedni, hogy ha a Kedves Vezető már majd a szemétlapáton utazik, a visszatérését követelő tömeg nem lesz túl jelentős.

Zerkowitz István jegyzete