Négymillió, a szegénység küszöbén tengődő ember mellett talán megbocsájtható az átlag magyar polgárnak, ha nem igazán törődik azzal, mit is gondol a világ arról, ami ma az országban történik. Akik meg jurtáznak, masíroznak vagy új magyarság képet alkotgatnak tömény butaságból, éppen hogy nem törődnek ezzel hiszen a befelé és hátrafelé fordulás alapja pontosan ez: kit érdekel a világ, mi vagyunk a nagymagyarok.

Pedig nagy hiba ez!

Ha az ember alaposabban megnézi, mi is ma a nyugati világ talán legfontosabb összetartó ereje, könnyű meglátni, hogy ez nem gazdasági érdek vagy a kereskedelmi előnyökre való törekvés, hanem a demokrácia és az a cél, hogy ezt mindenképpen meg kell védeni. A nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező népek tapasztalatból tudják, hogy a demokráciát építeni kell, védeni kell, úgy otthon, mint a határokon túl és hogy magától nem működik. Azt is tudják, hogy a demokráciának nincsen emberhez méltó alternatívája.

Bár a demokrácia vágya régóta élt az emberekben, azért, hogy ez ma a világ egy részén valóság lehet, keményen meg kellett dolgozni és harcolni is. A fasiszta Németország, a Szovjetunió de akár a nem is olyan régen lezajlott balkáni háború mind mind fegyverbe szólította a demokrácia híveit és sokuknak az életét kellett feláldoznia, hogy újra demokratikus úton járjon Európa. A manapság is folyó harc a terrorizmus ellen, a feszült helyzet Irán körül ugyanerről szól.

Habár a hatalom mostani birtokosai Magyarországon szeretik magukat rendszerváltóként aposztrofálni, talán érdemes tudomásul venni, hogy a magyarok a rendszerváltás lehetőségét, a demokrácia megvalósításának kulcsát kapták. Igen kérem, kapták, nem fegyverrel, de még csak nem is szavakkal vívták ki, hanem kapták. Mint ahogy évtizedekkel korábban Ausztria arra ébredt, hogy semleges állam lett és az oroszok kivonultak, a magyarok is a nagypolitika szeleinek változását érezték és használták ki, de ehhez csak józan ész kellett, nem hősiesség. 1956 más volt de a mostani rendszerváltásban már nem volt szerepe.

Azon soha nem volt korábban vita, hogy Magyarország megérdemli, hogy demokratikus, modern nyugati állam legyen, és egyenrangú partnerként versenyezzen a többi hasonló berendezkedésű országgal. Igen, versenyezzen, mert a demokrácia a társadalmi berendezkedésről szól, de e mellett a piacgazdaság, a verseny hozta kreatív energiák felszabadítása már nem olyasmi, amit csak úgy osztogatnak. Ott bizony helyt kell állni. De korábban azon sem volt vita, hogy a magyarok helyt is fognak állni…

Most ugorjunk 22 évet a rendszerváltozás után és itt vagyunk Európa legsikertelenebb országában, egy végsőkig beteg, legfőképpen a gyűlölködéstől fűtött, magával meghasonlott és céltalanul bolyongó társadalom közepén, akinek nagy része éhes… Az intézmények, a rendszerek, melyek mindenhol másutt a demokrácia működését garantálják romokban és a parlament totális szerepzavarban, mert a képviselők nagy része nem a népet hanem egy agyament kormányt és annak megalomániás vezetőjét szolgálják.

A demokratikus világ reakciója a figyelmeztetés, a figyelemfelhívás, a fejcsóválás és berzenkedés általában elegendő szokott lenni manapság, hogy a dolgokat megfelelő mederbe terelje.

De a jelenkori magyar butaságot más fából faragták.

Míg a nép egy része azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, igazából Kalifornia és a texasi olajkutak is ősi magyar tulajdonú vagyontárgyak, a Kedves Vezető simán eladja az ország becsületét egy tál azeri lencséért, csak hogy a demokratikus világ orra alá dörgölhesse: nem kell a szemét rabolt pénzetek.

A Kedves Vezető szereti a tengerészeti hasonlatokat így hát megpróbálom én is egy ilyen hasonlattal illusztrálni a helyzetet. Ha egy hadihajók által védett konvoj valamelyik tagja, mondjuk a magyar gyorsnaszád, bajba kerül, a konvoj nem áll meg, de páran igyekeznek segíteni. Megkérdezik, hogy miként került egy ilyen kis gyorsnaszád a nyílt óceánra, és ha már ott van, miért próbálja állandóan megelőzni az élen haladó rombolót? Csoda, hogy a gépház állandóan tele megy vízzel? Segítenek kiszivattyúzni a vizet, újraindítják a  motort és mindenki újra igazodik a helyére a konvojban, mert ez a leghatékonyabb és így vannak biztonságban.

Ha ilyenkor visszanéznek az újból a helyén bukdácsoló gyorsnaszádra és azt látják, hogy a kapitány vagy az orrát piszkálja vagy az öklét mutogatja feléjük, lehet, legközelebb kétszer is meggondolják, jöjjenek-e segíteni amikor a nagyszájú hajó megint bajba kerül.

Aztán egy nap elfognak egy rádió táviratot, ami a gyorsnaszádról eredt és a konvoj helyzetét, irányát és sebességét tartalmazza. A címzettet nem ismerik, de másnap egy tengeralattjáró félelmetes periszkópja hasítja a vizet pár mérfölddel a zászlóshajó előtt…  Mit is kell ilyenkor tenni a gyorsnaszáddal?

Nem, Magyarországot nem fogják elsüllyeszteni, de a segítő jóindulat, a konvoj biztonsága sem marad meg, ha ennyire mindent megtesz azért, hogy hagyják már hátra. Minden ellenkező híresztelés ellenére a konvoj halad és nem is olyan rosszul. De ellenkezőkre, nagyszájú nullákra nincsen szüksége…

És a gyorsnaszád?

Nos ahogy távolodik a konvoj, a nagy hajók egyre kisebbnek látszanak és az új magyar lét butasága  örömünnepben tör ki… hiszen ők meg ennek megfelelően egyre nagyobbnak érzik magukat. Az sem zavarja őket, hogy a távolban furcsa lények feje emelkedik ki a vízből. Milyen kicsik, szól a lekicsinylő dal a fedélzeten felvert jurtákban…

Na jó, elég  a képekből. Vissza a valósághoz. Ha nem vigyázunk, holnap a konvoj már messze jár.

Zerkowitz István jegyzete