Nnna most már tényleg megáll az ész! Az enyém legalábbis. Hallom, nézem az egyik kertévében, hogy „kapunyitási pánik fesztivált” rendeznek Magyarországon, a pályakezdő fiatalokat segítendő leküzdeni azt a félelmet, hogy vége a sulis éveknek, jön a nagybetűs Élet. Kikerülnek a munkaerőpiacra, és ez mekkora megrázkódtatást okoz nekik.

Elszörnyedek.

Emlékszem még, mennyire vártam, hogy vége legyen a sulinak, ne kelljen többé tanulnom, és szerintem ez a mai fiatalokkal sincs másként. A nagy megrázkódtatást, a tényleges izgalmat az okozta, sikerül-e az érettségim. Naná! Júniusban leérettségiztem, és akkor már tudtam, hogy augusztustól vár a Bőrgyár. Nem volt számomra idegen közeg, hiszen a szüleim és a testvérem ott élték le életük felét, 30-40 éve ott dolgoztak már, nekem is ott jutott hely. A július viszont az enyém volt! Buliztam, kirándultam, és elvertem azt a kevés pénzt, amit ballagásomra kaptam. Arra gondoltam, szeptembertől úgyis minden hónapban ott lapul majd a pénztárcámban EGY FIZETÉS.

Aztán eljött az augusztus és vele együtt a munka, amely kimerítő volt. 18 éves voltam, évekig sportoltam korábban, nem voltam törékeny alkat, de mindennap hullafáradtan mentem haza. Mert naponta 8 órán keresztül lyukasra fúrtam az ujjamat a vastag háromélű tűvel, amivel a bőrt varrtam. Aztán pár hét után vékonyabb tűvel lyukasztgattam az ujjaim, akkor a kesztyűk kötött vagy selyembélését kellett belevarázsolni a kesztyűkbe. És aztán nemsokára jött a vasalás, ami abból állt, hogy 8 órán keresztül 6 méteren kellett sétálnom fel és alá, le- és felhuzigálva a kesztyűket a 70 fokos „sablonra”, ügyesen „beigazítva” a varrásokat, hogy ezek a szép darabok gyönyörűen mutassanak később a nejlonban majd a dobozban. Karom, kezem tele volt kisebb-nagyobb égésnyomokkal, amelyek mint tudjuk, elég nehezen múlnak el vagy soha.

Ha egy mai fiatal attól pánikol, hogy nem kap munkát, azt még értem, de ha attól, hogy dolgoznia kell, ez azért már több mint kínos.

Én speciel nem pánikoltam. Nem volt időm rá.  Attól sem, hogy dolgoznom kell, és attól sem, hogy fizikai munkát végzek, és attól sem, hogy mindezt heti 60 órában teszem. A kutyát se érdekelte a munka törvénykönyve. Nemhogy megbüntették volna a munkáltatót, minket büntettek volna meg, ha nem vállaljuk. De ez más világ volt.

Most már pánik is van, „kapunyitási pánik”. Megmagyarázzák azt is, ami elég egyszerű. Például azt, hogy a régóta áhított Élet, az önállósodás végre elkezdődik. Az élet rendje – mondanám, ha nem félnék attól, hogy maradinak néznek. Ma már az a különleges, ami régen természetes volt. És az a természetes, ami régen különleges volt. Mert az állandóan változó világunkban nemcsak újfajta „betegségek” vagy jelenségek ütik fel a fejüket, de a technika is rohamléptekkel változik. És természetessé válik lassan minden, ami régen különleges volt.

Csak ezt a „kapunyitási pánik” dolgot nem értem még mindig. Mert, ha valaki attól pánikol, hogy nem talál munkát, akkor azt éhenhalási pániknak nevezném. Ha attól pánikol, hogy dolgoznia kell, akkor azt kétoldali munkaundornak. Ha attól pánikol, hogyan csinál majd karriert, akkor azt karrieristának. Ha csak egy jó szót próbálnak pihent agyú emberek kitalálni, amivel jó üzletet lehet megint csinálni, akkor is bukta a dolog, mert a kapuzárási pánik például egészen másról szól, és egyáltalán nem arról, hogy valaki nyugdíjba készül, azaz elhagyni kényszerül esetleg a munkaerő-piacot.

Hab a tortán, hogy mindehhez a tévériportban bemutatnak egy sikeres együttest, egy naptárfotóival híressé vált sztárocskát, aki régen szórólap-kihordással kereste meg a napi betevőt, vagy olyan modellt, akinek már érettségi előtt ott lapult a szerződése a fiókjában. Olyan embereket szólaltatnak meg, akiknek egyáltalán nem is lett volna miért pánikolniuk. És mindezzel szítják a fiatalokban azt a hitet, hogy te is lehetsz sikeres és sztár, csak akarnod kell.

No akkor elmondom, engem milyen pánik gyötör. Többféle. Például a hülyeség-pánik, vagyis hogy vannak, akiket be lehet etetni ezzel a szerencsétlen dumával. Meg olykor elfog a kertévé pánik, bár mostanság a közszolg-pánik is elkaphat, mert onnan is zúdul rám a kivédhetetlennek tűnő hülyeségek halmaza.

Repüléssel foglalkozó férjemtől tudom, hogy a fejlett harci gépeken van egy úgynevezett pánik-gomb, ha a pilóta valami szerencsétlen helyzetbe kerül, ezt megnyomja, és a gép kiveszi magát a zuhanásból.

Nekem is van pánik-gombom. Az a kis piros a távkapcsolón.

Bánhidi Emese