Dóri négyéves, és nyilván bármennyire okos, nincs tisztában vele, mennyire fontos, az egész ország jövőjét meghatározó dilemmák tornyosulnak felette, miközben istenigazából csak a mászóka tornyosul felette. Még csak nincs is túl sok gyerek rajta, úgyhogy Dóri fel is mer menni a kötéllépcsőn, hogy aztán végighimbálózzon a fajárókán és diadalmasan lecsússzon a csúszdán.

De a történet nem olyan egyszerű.

Mert miközben Dóri, óvó nénije és papája egybehangzó intelmei szerint, óvakodik szembe menni az egyirányú forgalommal, szembesülnie kell a szabályokra fittyet hányó kölykökkel, akik magán a csúszdán másznak felfelé. Én ezt a játékot veszélyesnek tartom, láttam is már többször, amint a csúszdán fordítva mozgó gyerek ütközött a lefelé menővel, nem kockázatmentes a dolog.

Azon kívül – és most itt jön a tornyosuló lényeg – szeretném a kicsi gyerekemben a világ rendezettségének valamiféle képzetét kelteni, mert az a tapasztalatom, hogy egy rendezett világ sokban segíti az embert, hogy jó közérzettel éljen benne. Például ha biztos lehet abban, hogy az egyirányú forgalommal nem jön szembe senki. De közben azon kell elgondolkodnom, hogy vajon nincs-e nevelési elgondolásomban iszonyatos csapda, amivel saját kicsi gyermekem jövőjét rontom el.

Mert mintha egyoldalú lenne az egész - már itt a játszótéren is. Én azt mondom, és Dóri is azt mondja: a kötéllétrán kell felmenni, és a csúszdán csúszni le, ez a világ rendje. De közben azok a kölykök, akik fordítva másznak fel a csúszdán, a másik, törvényes irányból érkező Dórit arra kényszerítik, hogy várjon, amíg ők felmásznak és ott fenn előtte megfordulnak, majd lecsúsznak megint. Azaz nekik adott időegységre nem egy, hanem két csúszás jut, ellentétben az én okos és rendszerető kicsi lányommal. Közben a csúszda tetején némi atrocitások is érik, mert a kissrác, aki fordítva felmászott, még rá is kiabál, ki tudja miért, amitől Dóri mintha elkedvetlenedne. Lecsúszik végre, amikor senki nem jön szembe, és kicsit szomorkásan odaballag hozzám: Papa, az a fiú megijesztett. Jól van, kicsim, mondtam, semmi baj, nem kell félni tőle, nem bánt.

De miközben Dóri újabb körre indul, azért egyre inkább belebonyolódom ebbe az egészbe: hát nem azok járnak jobban az életben, akik, ha kell, fordítva mennek a csúszdán? Nem ők szereznek több pénzt, hatalmat, mint azok, akik a rendes úton igyekeznek a csúszda csúcsai felé? Micsoda csúszda ez a mi kis világunk, ahol még a lecsúszás sem akadálymentes, még akkor is okozhatnak bajt a szembejövők? Ha Dóri mindig szabályos, hogyan készül majd fel egy olyan világra, ahol a kocsival elé vágnak, ahol az adókerülő megelőzi a javadalmazásban, ahol a tehetsége esetleg kevesebbet ér egy másik kapcsolatainál?

Minek neveljelek, Dóri? Tud-e az én nevelésem, szeretet-központúságom kárpótolni mindezért, tudok-e adni annyi emberszabású belső kedvességet és erőt, amivel majd felül tudsz emelkedni egy ilyen világon? Vagy az én nevelésem csak arra jó, hogy majd legyűrjenek, tönkretegyenek? Én leszek majd a felelős egy élet kudarcáért?

Merthogy: kiké valójában ez az ország, kérdezem magamban, azoké, akik rendesen másznak a csúszdára, vagy azoké, akik fordítva?

Dóri mindeközben azt nézi kissé elképedten a csúszda tetejéről, hogy most már nem is csak az ijesztegetős kisfiú mászik felfelé a csúszdán: mögötte ott liheg és hasonlóképp ordít – a kisfiú papája is. Felérnek, Dórit kissé odább nyomják, némi további üvöltözés kíséretében lecsúsznak. És szerencsésen eliramodnak a játszótér másik vége felé.

Dóri pedig végre maga szabadon lecsúszik, de még nem indul újabb körre. Gondolkodik a csúszda alján. Rám néz, kicsit félrehajtja a fejét, mosolyog, azt mondja: szeretlek, papa! – és nekiindul az életnek, elkezd mászni, fordítva, felfelé a csúszdán.