Merre tovább, Székelyföld? Megvilágítja-e a máglyák fénye a valódi perspektívákat? Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy a gesztus szép, de csak gesztus.

A romániai, közelebbről székelyföldi magyarok nem különböznek minden más népcsoporttól: heterogén a társaság. Amit az őrtüzek kapcsán is le lehetett mérni. Vannak, akik nagy lendülettel és odaadással szervezik a gesztusokat, vannak, akik részt vesznek mindenképp, mert a magyarságukról van szó, vannak, akik tudnak a gesztusokról, de nem érdekli őket igazán, és vannak, akik nem is tudnak róluk. Bizony egy nappal az őrtüzek meggyújtása előtt volt marosvásárhelyi magyar, aki tőlem, a Budapestről érkezett akárkitől tudta meg, hogy a várostól néhány kilométerre is lesz máglya, illetve hogy az egész miről szól, mi a mondandója.

Nehéz elkerülni a párhuzamot, ha az ember tanúja lehetett a két évvel ezelőtti Nagy Menetelésnek: az tényleg sokakat megmozgatott. És ha már a párhuzamoknál tartunk, a két esemény visszhangja is nagyon más volt, pontosabban a mostani visszhangtalansága volt feltűnő.  Nem mintha nagyon hiányolnám, hogy a román tévékben estéről estére felháborodott hazafiak szapulják a székelyeket/magyarokat, és azt pláne nem szeretném, ha bármiféle komolyabb atrocitás történt volna az üggyel kapcsolatban, mint hogy egy rakat őrtűznek szánt fát elkoboztak a rendőrök. Mindenesetre az esemény súlyát az ellenérdekeltek érdektelensége is csökkentette.

De hát mi volt igazából az aktualitása ennek a gesztusnak? A régiósítás valóban rendkívül fontos kérdés, meghatározhatja Székelyföld jövőjét, hogyan és hová sorolják majd be Hargitát, Kovásznát és Maros megyét, de az a román belpolitika minimális ismerete alapján valószínűsíthető, hogy a régiók átrendezéséről a jövő évi választásokig nem születik semmiféle döntés.

Az autonómia-törvénytervezet parlamenti vitája látszólag aktuálisabb lehetne, ej, miért is nem nyújtják már be, miért is nem kerül már sorra? Nos ezügyben is elég világos, mi a helyzet. Azt mondják többen, ne az legyen a kritériuma az autonómiáért folytatott harcnak, hogy mikor alkalmas rá az idő. Viszont másfelől érdemes-e ezt a törvényes esélyt akár évtizedekre elveszteni azzal, hogy a mostani felállás szerint olyan 95 százalékos többséggel szavazná le a tervezetet a bukaresti parlament, és ezt a szavazást precedensként tudná lobogtatni bármely román pártpolitikus, ha a következőkben rövid úton meg akarja akadályozni, hogy az autonómia egyáltalán szóba kerüljön a politikai közéletben? És az is fontos kérdés, vajon mit és mennyiben tesz jót a kisebbségi jogok védelmének és ügyének, ha a jövő évi választások már most kezdődő kampánya netán megint abban csúcsosodna ki, hogy melyik román politikus vagy párt tud nagyobb hevülettel nemzetet és Erdélyt félteni?

Lehetne még sok mindent pro és kontra emlegetni, például a romániai magyar belpolitikát, a Székely Nemzeti Tanács szerepét és pozícióját, vagyis egy civil szervezet kvázi-pártként való bejelentkezését, vagy azt a régiósítás illetve az autonómia-koncepciók által csak még inkább összekuszált vitát, hogy valójában hol húzódik Székelyföld határa. Nyilván ha egy vitatott hovatartozású község polgármestere megszervezte a máglyát, ezzel azt jelezte, hogy ő bizony mindenképp a Székelyföldhöz tartozik.

Gesztusok, gesztusok, miközben minden konkrét lépést behatárolnak a máglyák körüli realitások. Az éjszaka kiterjedtebb, mint az égő fahasábok fénye, egész Európa nem tud mit kezdeni az autonómiák ügyével a menekültkérdés homályában, a külső kényszerek kora lejárt, és a mai román politika külső kényszerek nélkül még nem képes saját szerencsétlen történelmi árnyékán túllépve kezelni sem a magyarokat, sem Székelyföldet, sem Erdélyt. A máglyák világa sajnos azért fontos, mert érzékelhetővé teszi a fénykörön túli sötétséget.