Ide kattintva galéria nyílik.

Egy város, két megemlékezés, egy ünnep, még a díszletek is szinte pontosan ugyanazok, a Petőfi szobornál négy csinoska népviseletes leányzó, kettő-kettő oldalanként, köztük lehet szónokolni és koszorúzni, a Postaréten koedukált volt a négyes. És kell egy helyi zenekar vagy kórus, hogy időközönként az illetékes Kossuth-nótákat előadja, népdalénekes, szavalók; a történelmi szövegek közlői vagy a versmondók között a fiatalok, merthogy mégis: márciusi ifjak… El ne felejtsem, a díszlet részeivé váltak az odatelepített különféle egyenruhások, securitysek, mentők, rendőrök. Rendőrökből vásárhelyi újságíró barátaim szerint azért idén többen léptek fel statisztaként a színjátékhoz, mint a korábbi években.

No és persze kellenek a szónokok. Akik a dicső történelmet, nincs mese, aktualizálják. Lehet fanyalogni arról, hogy miért kell március 15-én pártok, politikai erők mondandójával tömni az emberek fejét, de az az igazság, és ez érezhető volt most Marosvásárhelyen is, hogy az ünnepség közönségének ez igenis fontos. Ott állnak és beszélnek előttük emberek, akik valamilyen pártot és irányt képviselnek; akik idejöttek meghallgatni a beszédeket, pontosan tudják, mi történt 1848-ban ezen a napon Pest-Budán, de jobban izgatja őket, mi fog történni például 2016-ban, az önkormányzati választásokon, ebben a városban.

És most azt is lehetett érzékelni, hogy a szónokok kezdenek valóban odafigyelni arra, mit akarnak hallani tőlük azok, akik figyelik a beszédüket.

Valami fortyog ebben a városban, aminek a megértéséhez több korábbi választás keserű kudarcát kell megérteni, amelyeknek a hatásait elsősorban valóban az ünnepségre egybegyűlt, politikára érzékeny emberek érzik elsősorban a bőrükön. Azok a magyar vásárhelyiek, akik úgy élik meg a dolgokat, hogy a román polgármester és a román többségű városvezetés csak a románok számára akar igazán otthonos világot teremteni a településen. Akiket az elmúlt egy-két évben különösen sokszor értek dühítő, keserves hírek, élmények, akár az orvosegyetemmel kapcsolatban, akár ha a magyar utcanevekről van szó, akár arról, miért kell hatalmas háborúskodás ahhoz, hogy a város egyik iskoláját egy egykori magyar polgármesterről nevezzék el.

És ezek között az emberek között sokan voltak, akik azt is átélték, milyen az, amikor az intolerancia rászabadítja a husángosokat az RMDSZ-székházra, hogy aztán másnap a város főtere csatatérré váljon. Március a marosvásárhelyieknek nemcsak 1848-at jelenti, hanem 1990-et is. A következő hétvégén, az „események” évfordulóján nem lesz utcai megemlékezés, de a vásárhelyiek emlékezetének március idusán tizenkilencedike és huszadika és kitörölhetetlen része.

Egy város, két ünnepség, két eltérő irányú politikai erő szervezésében, de már érdekes átfedésekkel. Mindkét helyszínen a koszorúk elhelyezésével zárult a megemlékezés. A Petőfi-szobornál az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében zajlott az esemény, és koszorúzott a megyei RMDSZ elnöke is. Nem beszélt, de koszorúzott. Aztán két órával később sokan, köztük a néppárti közönség jelentős része, odaballagtak a Postarétre a Székely Vértanúkhoz, ahol az RMDSZ tartotta a magáét. A megyei néppártiak nem beszéltek, de koszorúztak, ott voltak. Mindkét helyszínen kérdeztem szervezőket, mindkét helyszínen azt mondták: ez még nem közös ünneplés. De mindkét helyszínen elhangzottak meglehetősen egyértelmű szavak a mikrofonoktól az egyetértés fontosságáról. Sőt, a szónokok egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy most az összefogás szorgalmazásához kell a legnagyobb bátorság.

'48 bátorsága és a mai Marosvásárhely bátorsága: a mai helyzet talán még bonyolultabb, bár akkor is sokféle, széttartó akarat tudott akár egyetlen napra mégis egy irányba összefonódni. Valami hasonlót remélnek 2016-ra, a helyhatósági választásokra a magyar szavazók mellett most már a magyar politikusok is, a két hasonló ünnepségnek ez volt a közös mondandója.

Ez persze nagyon bonyolult játszma, feltételezi, hogy a részesei sokmindenen túllépjenek, sokmindenen felülemelkedjenek, ahogy a történések egyik vezető politikusa március 16-án mondta nekem: úgy nem lehet szövetséget kötni, hogy a mondat első felében hazaárulónak mondanak, aztán felajánlják az együttműködést. Mindenesetre egy év múlva, március 15-én már nyilván pontosan láthatják a vásárhelyiek a Petőfi-szobornál és a Postaréten, sikerült-e a játszma mindkét oldal számára. Tudnak-e 2016-ban tényleg együtt ünnepelni a sok ezer városlakó magyar körében a helyi politikusok.

Csinoska népviseletes leánykák ide vagy oda, történelemről megemlékezni egy dolog, csinálni a történelmet azért sokkal izgalmasabb.

Márványi Péter