Talán elkéstem egy nappal, de azért megpróbálkozom ma mégis… hátha sikerül.

Az ötvenes évek közepe felé én még csak öt éves voltam és nem tudom, hogyan maradt meg ez az emlék, de tény, hogy ma is olyan tisztán van előttem, mintha csak múlt héten történt volna. Egyik nagynéném a budai Kitaibel Pál utcában lakott (nem tudom, akkor is ez volt-e az utca neve…) és látogatni mentünk egy szombat délután. Az akkori autóbusz vezetője még elől, egy teljesen elzárt kalitkában ült a hörgő motor mellett és az utasok felöli oldalon keresztben a kocsi teljes szélességében voltak az ülések. Én ott imádtam térdelni és nézni ki előre.

Amint a busz rákanyarodott a Margit hídra, anyura néztem és aggodalmasan kérdeztem, biztos-e, hogy a híd nem fog leszakadni. Nem tudom, miért aggódtam ennyire, de talán ezért is maradt meg az emlék, mert nagyon tartottam a hídon való átkeléstől.

Mielőtt anyu válaszolni tudott volna, egy svájcisapkás bácsi kedvesen rám mosolygott és így szólt: Ne félj kisfiam, nem fog leszakadni a híd, ezt már kommunisták építették. Nem hiszem, hogy tisztában lettem volna a kommunista szó jelentőségével, de a bácsi nagyon határozottan mondta amit mondott meg a sapkája is tetszett, így megnyugodtam és tényleg, baj nélkül átértünk a budai oldalra.

Most ugorjunk pár évtizedet és pár ezer kilométert… Kairó, 1967. A magyar nagykövetségre érkezik a Népzabadság egyik újságírója és előadást tart az otthoni helyzetről. Az előadás fő vonalai a köré a gondolat köré rendeződnek, hogy a magyarok nem értik, miért kell nekik kevésbé jól élni, mint az osztrákoknak…

Újabb ugrás, most már a jelenbe. Magyarország… A magyarok nem hogy rosszabbul élnek, mint az osztrákok, de egyenesen szegénység jellemző az országra. Mindeközben a menő a turulmadár, a Horthy korszak gondolatvilága, a rasszizmus, az Európától való elfordulás, az állami szintű hazudozás és korrupció eddig soha nem látott elterjedése.

Ha ma megidéznénk a svájcisapkás bácsit és az újságírót, valószínűleg szomorúan néznének körül. Most túl azon, hogy az alaptörvény buta szövege miatt megtudnák, ők nem is léteztek igazán… az igazi nagy különbség hogy a svájcisapkás is és az újságíró is előre nézett. Hittek abban, hogy amiben hisznek, előre viszi a dolgokat. A kezdeti lelkes és talán naiv hit (ami azért ujjá építette az országot, ezt ne felejtsük el) elvezetett a kétkedésig és az új út kereséséig.

Mekkora különbség volt ez a mai kapkodó, nagyszájú, nemlétező ellenséggel hadakozó, a ma kihívásaival szembe nem néző, tehetségtelen rezsimhez képest, mely egyre inkább a múltba takaródzik, hiszen sem a jelent, sem a jövőt nem érti.

A svájcisapkás és az újságíró is egy mindent megszabó, tévúton járó nagyhatalom árnyékában élt és dolgozott és bármennyire is ciki manapság ezt mondani, Magyarország irigyelt hely volt Kelet-Európában, a legvidámabb barakk és ezt a címet nem adták olcsón. De a magyarok mégis megszerezték és ezért nyugaton tisztelet járt, keleten pedig mindenki ugyanezt szerette volna elérni.

A mai, nemzeti érzéstől duzzadó mellű hazafiak, akik a guruló turul mögött masíroznak és akikkel a Kedves Vezető és hívei is egyre több közös gondolatot találnak a terminális tehetségtelenség mezején, nem hiába akarják eltüntetni azokat a bizonyos barakkos éveket. Nagyon nem jól jönnek ki az összehasonlításból!

A nagy szabadságharcban sikerült még a barakkból is forgácsot csinálni… más aztán nem is maradt.

Kedves svájcisapkás, kedves újságíró… gyertek majd vissza pár év múlva. Addigra talán már döglött lesz a turul és gaz lepi be a butaság sírhalmait.

Zerkowitz István