Londonban a BBC-nél ismertem meg azt a hölgyet, aki ezentúl beavat majd minket az őserdő és az acsuár indián törzs, valamint a közöttük töltött hétköznapok rejtelmeibe. Izgalmas kalandnak ígérkezik. Kérem tartsanak velem és Békés Erzsébettel az Amazonas indiánok lakta vidékére.

Amikor visszagondolok rá, hogy miként is kerültem az ecuadori dzsungel legmélyére, óhatatlanul Coelho Alkimistája jár a fejemben. Mármint hogy ha valamit nagyon akarunk, az egész Mindenség összefog, hogy elérjük a célunk. Az hagyján, hogy úgy döntöttem: kitelepülök ebbe a latin-amerikai országba (a Krétán és Etiópiában töltött évek után), de hogy megérkezve ide még mélyebbre hatoljak…

„Megtaláltam az ideális munkát neked,” jön az üzenet a lányomtól tavaly ősszel, azokban a napokban, amikor éppen tanári állást keres Londonban. Amikor kinyitom az álláshirdetést, nem akarok hinni a szememnek. Én már láttam ezt az pálmaleveles kunyhókkal körbe vett őserdei lagunát. Egy évvel korábban bukkantam rá az interneten, amikor - Ecuadorba költözés előtt - önkéntes munkát kerestem ott. Angoltanárt kerestek az acsuár törzs egyik közösségébe. A spártai körülményeket ellensúlyozandó az önkéntes kéthetenként a lagúna melletti ökohotelben töltheti a hétvégét – ígérték.

Így szólt az eredeti álláshirdetés, amit sokáig nézegettem, de elfogadni nem tudtam volna, mert a teljes útiköltséget az önkéntesnek kellett vállalnia, és ez testvérek között is negyedmillió forint lett volna.

De most? Már itt voltam Ecuadorban, ráadásul a munka az eredetinél jobbnak ígérkezett: a hirdetés szerint az ökohotel személyzetét kell majd angolra tanítani, heti két napban pedig a közeli településen létesült iskolában adnék angolórákat a felsőbb éveseknek.

Két órán belül elküldtem a jelentkezést, másnap megjött az ajánlat a részletekkel, harmadnapra elszegődtem. Szeptember elejét írtuk, október elsején pedig ott ültem a kicsiny Cessna gépen és azon törtem a fejem: megérkezünk-e baj nélkül ezzel a második világháborúból itt felejtett csöppnyi géppel, ahol a műszerfalon ez állt: Szállj be, ülj le, tartsd a szád és kapaszkodj…”

Így kezdődött a közel hat hónapig tartó munka az Amazonas indiánok lakta vidékén az acsuárok körében. A hétezer főt számláló indián törzs kis faluközösségeket alkot, kulturálisan pedig a kőkorszak és a 21. század határmezsgyéjén él.

Heti (?) jegyzetemben felidézem az acsuárok között töltött hónapokat, és mire a végére érek, terveim szerint már indulok is vissza. Vár az esőerdő, várnak az acsuárok.

Wiahaj … (“Viszontlátásra” – acsuár nyelven)

Békés Erzsébet