November elején visszalátogatok Cuenca városába, megtartom az egyetemi kurzust, aztán ismét irány az őserdő. A cuencai hetek alatt fordított kulturális sokk ér: idegen a városi zaj, téblábolok a bevásárlóközpontban, és hiányzik a hotelben immár megszokott napi ritmus.

GALÉRIA!!!!

Ami persze ugyancsak össze-vissza tud lenni: reggel hatkor – a reggeli idején – gyorsan becserkészek mindenkit, és felírom, mikor akarnak órára jönni. Jobban mondva, én mikor legyek a személyzeti ebédlőben, a raktárban, az osztályteremnek kikiáltott pálmakunyhóban, a főnöki irodában, a wayusa teaivásra kijelölt helyen, a bárban, a stégnél vagyis lényegében bárhol, ahol fülön tudom csípni őket.

„Légy kőkeményen rugalmas” – mondta valaki még az etiópiai önkéntesség idején, és a módszer beválik. Miután mindenkinek más a munkarendje, ha szigorú órarendet állítanék össze, lenne ugyan egy szép, szabályos táblázat, csak éppen az órák fele elmaradna. Még így is gyakran közbejön valami. Egyik nap látom, hogy a fiatalabbik motorcsónak-vezetőnk pár perccel az óra előtt indulni készül valahova.

– Tanárnő kérem, nem érek rá, át kell mennem Kapawiba, hogy szóljak a feleségemnek, hogy holnap háromkor vár minket a sámán. Tudja, napok óta nincs jól az asszony, elintéztem, hogy elmehessünk hozzá. – Sok minden miatt mondták már le az órám – gondolom magamban –, sámán miatt most először…

Két hónappal az érkezésem után már jobban kiismerem magam a turisták körül is. Tudom, hogy ha csak kevesen vannak, és Angelt jókedvében találom, engedi, hogy csatlakozzam a vendégekhez: rövid kirándulásra megyek velük, vagy éppen az éjszakai csónakázásra kísérem el őket.

Az egyik legszebb napot két amerikai turistával töltöttem: Sai és Rucha mindketten Indiából származtak el, és most San Franciscóban élnek. Délelőtt az egyik közeli lagúnához kirándultunk el, ahol Sainak sikerült lencsevégre kapnia kedvenceimet, a hoatzinokat. Ezek az őskori madarak különleges látványt nyújtanak a fejükön lévő koronával, és annyira jellegzetesek, hogy a dzsungelhotel márkajeléül választotta őket.

Délután egy acsuár közösségbe látogatunk, és miután mindenki mindenkinek a rokona, hamarosan kiderül, hogy a családfő, aki fogad minket, Angelnek, a hoteligazgatónak az édesapja, egyben a velünk lévő acsuár idegenvezető apósa. Bíztatnak minket, hogy kérdezzünk bátran. Sai arra kíváncsi, vajon mennyit változtak a hagyományok az elmúlt évtizedekben. Angel édesapja kicsit elkomorul, bár acsuárok esetében az effajta hangulatváltozást inkább csak sejteni lehet. – A hagyományok tovább élnek – szól a válasz, – bár én magam nem tudok annyit, mint a többiek. Négy éves voltam, amikor az apámat megölték, nem volt kitől tanulnom.

Kezd összeállni a kép. – Angel – kérdezem másnap az angolóra örve alatt –, hogyan halt meg a nagyapád?  – Híres sámán volt, de elterjedt róla, hogy rosszat akart valakinek, és megátkozta az illetőt. A férfi meghalt, és attól fogva a nagyapámat gonosz sámánnak kiáltották ki. Egyedül volt az őserdőben, amikor valaki rátámadt és megölte. – Te hiszel a gonosz sámán mítoszában? – kérdezem Angeltől. – Én nem, de sokan még ma is hisznek a sámánok rontó erejében.

És ekkor eszembe jut, amit Rafael Taisch-ról hallottam nem sokkal előbb.

Békés Erzsébet