Elnéztem a híradásokat a hosszú hétvége eseményeiről, különös tekintettel az állami ünnepségsorozat ceglédi részét. Gondolom, ez is része volt az hivatalos programnak, hiszen arról nem hallottam, hogy a kormánypártok tiltakoztak volna az események ellen.

Ott állt az a sok buta kinézetű hazafi és fogalmunk sem volt sem a probléma miben létéről, sem pedig annak lehetséges megoldásáról. Hogy ezt honnan tudom? Nos, ha lett volna fogalmuk a problémáról, nem lettek volna ott. Ha lett volna fogalmuk a megoldásról, szintén nem lettek volna ott, mert akkor meg máshol dolgoztak volna a megoldáson.

És hogy hazafiak? Nos, azt meg egy, a helyszínre érkezett, jobbikos képviselő mondta. Komolyan…  Az ország minden részéről érkezett hazafiak… így mondta. Akkor ez csak igaz lehet.

Mindenesetre én a képeken csak butaképű gárdistákat láttam meg velük szemben álló embereket. Nem cigányokat, nem is romákat, embereket. Talán itt kezdődik a baj, hogy ezek a hazafiak nem embereket láttak, hanem valamiféle gyűlölni való ellenséget…

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Először is talán nem ártana, ha a hazafiak igyekeznének kicsit jobban megérteni ezeket az embereket. Mondok egy történetet. Nem azért mondom el ilyen részletesen, hogy magunkat tömjénezzem, hanem mert a részletek fontosak a tanulság megértéséhez.

A mi barátságunk néhány éve kezdődött, az egyik Tesco áruház környékén tanyázó hajléktalanok kapcsán. Amikor csak mentünk vásárolni, beszélgetésbe elegyedtünk egymással és ennek kapcsán tudtuk meg például, hogy milyen sok jószívű ember jár oda, akik a kocsiban lévő száz forintost annyira szeretik, hogy képesek akár az éhes szemű kisgyereket is a fenébe zavarni, inkább, mint neki adni azt a kis pénzt. Az indok is érthető volt, a teli bevásárló kocsi tolása közben nagyon zavarta őket a százasra pályázó hajléktalan… ember. Az senkinek nem jutott persze eszébe, hogy kettővel több kiflit vagy egy dobozzal több tejet vegyen és ezt adja oda, ha már a kocsiban levő százast annyira imádja.

Egy alkalommal már a nyári tartózkodás vége felé jártunk, mikor a hajléktalanok között rangidős… ember elmesélte, hogy kéne bizony egy kis pénz még mert olyan jó lenne enni valami finomat. Már nem nagyon volt nálunk forint, de sebaj, gyerünk be a bankfiókba, beváltunk egy kis eurót és a probléma meg lesz oldva. Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk.

A bank pultja mögött ülő kisasszony halálra vált, mikor a magas, jó kiállású ember belépett és esküszöm, láttam, hogy a keze már repült a riasztó gombja felé, amikor leesett neki a tantusz, hogy az ember nem egyedül jött. A kisasszony mosolya kicsit erőltetett volt, amint kérdezte, miben segíthet. Átadtam neki egy bankót, hogy ezt tessék forintra váltani. Ahogy leszámolta az egyenértéket, azt azonnal barátunk kezébe nyomtuk, aki egy puszit nyomott Marcsi arcára, velem kezet fogott és valamiféle előkelő lenézéssel biccentve az újra ledöbbent kisasszony felé kivonult  bankfiókból. Ahogy mi is követtük, mögöttünk zizegett az értetlen csend.

Néhány hónappal később újra találkoztunk és elpanaszolták, hogy a vásárlók morgása miatt kitiltották őket a Tesco áruházból. Most aztán nem tudnak kaját venni, még ha lenne is pénz. Hát igen… ez egyszerűbb, mint segíteni, az biztos. Kézen fogtam (igen, kézen…) a két rangidős asszonyt és mondtam nekik, gyertek, megyünk vásárolni. Az rögtön látszott, hogy nekik nagyon tetszik ez a hihetetlen, új helyzet és csillogó szemmel és lobogó szoknyával siettek mellettem a Tesco bejárata felé. A biztonsági őr megdermedt. Egyik lába már mozdult is felénk, hogy megálljt parancsoljon, de ránéztem… tudjátok, olyan hazafiasan. Nem mozdult, csak a rádiójába mormogott valamit én meg jól mulattam magamban azon, hogy mit mondhatott a szolgálatvezetőnek. Két cigány megy befelé kézen fogva egy őrült magyarral? Vagy valami hasonlót gondolom.

Megraktuk a bevásárló kocsit, bár a húsos pultnál azért volt egy kis probléma. Az eladó nem vette észre, hogy egymáshoz tartozunk és amikor valami drágább húst kértek, odavetette: mért nem veszel belsőséget, ezt úgysem tudod kifizetni. Hogy tetszik mondani kérdeztem… Azt a mai napig nem tudom, belőlem miért nézte ki, hogy ki tudom fizetni amit kértünk. Lehet, hogy előítéletei voltak? Ő is olyan hazafi lehetett, gondolom.

A kasszánál is volt egy kis fennakadás, mert a pénztárosnő vagy négyszer is megkérdezte, hogy a szalagon levő dolgok még mind egybe számolandóak-e… pedig hát, nem ennek kéne a normálisnak lenni, függetlenül attól, hogy ki milyen szoknyát visel?

Mindezt csak azért meséltem el, mert fontos tudni, hogy az évek során kialakult egyfajta kapcsolat, ami azt jelentette, hogy mikor megérkeztünk akkor mindég hoztunk nekik ruhaneműt, másféle holmikat, aztán elmentünk bevásárolni, együtt. Szóval a megjelenésünk minden alkalommal azt jelentette, hogy kapnak valamit. Ajándékba.

De itt jön a csattanó!

Mire a boltból kijöttünk, többnyire híre ment, hogy lesz egy kis elosztani való élelem, és mindég egy csapat fiatal srác várt ránk, rongyos nagy szatyorral, amiben a rájuk eső részt hazacipelték. Szinte minden alkalommal, miután megköszönték az ajándékot, a következő szavuk ez volt: Uram, tudna nekünk valami munkát adni?

Igen, kedves hazafiak, az ingyen ajándékot nyújtó másik embertől nem további lejmolás következett, hanem az a kérés, ami minden embernek logikus: tessék munkát adni, szívesen megdolgozunk azért, hogy ne kelljen alamizsnára szorulni.

Volt egy másik eset is. Ugyanabban a tescos csoportban volt egy fiatal lány, hét hónapos terhes lehetett és az egyik szállítmányban véletlenül volt egy nagy adag, hófehér ágynemű is, hozzávaló takaróval. A bevásárlókocsiban lapult ez is és mikor a lány meglátta, végigsimította a kezét rajta és ezt suttogta: ó de gyönyörű puha és fehér.

Koszos cigány, ugye kedves hazafiak?

Persze tudom, ezek a történetek nem hatnak meg, nem győznek meg senkit. Főleg a hazafiakat nem. Kivétel, véletlen, nem élsz velük, nem tudod, miről beszélsz…

Nos, van ebben igazság és ezért egy sokkal jobb próbát javasolnék. Válasszunk ki a ceglédre ment hazafiak közül kettőt. A leghazafiabbakat… Vegyük elő a magyar táltosok varázsbotját és suhintsunk feléjük…

Az elkövetkezendő egy évben a varázslat okán úgy kell élniük, mint az átlag embernek ott, a képletes ceglédi kerítés másik oldalán. Napi egy szelet kenyéren… munka nélkül… rendes ruha nélkül, hogy ne legyen miben elmenni egy állás beszélgetésre sem… megtapasztalni, milyen az, amikor a kocsiból nem kapja meg a százast, pedig a szeme kopog az éhségtől… érezni milyen az, mikor hazafi társai nem ismernek rá és leköpik, fenyegetik… vacogva télen és rendőrök kezén, mikor fát lop… lássák a gyerekeit, amint a többi szülő undorral löki őket arrébb, miközben éhesen próbálják megérteni, miért utálják őket… hazamenni az esőtől nedves pici házba és átélni milyen az, mikor téglával betörik az ablakot. Érezni, milyen az, családfőnek lenni miközben képtelen ennivalót tenni az asztalra… és amikor reménytelenül lopni megy, fogják meg a hazafiak és mondják el neki, miért kell meghalnia…

Talán ezt megértenék…

Zerkowitz István