A Kedves Vezető szeret képekben beszélni. Ez jó és biztosan megbocsájtja nekem, ha ezen a hétvégén az ő szavaiból vett hasonlatokkal írom le az ország helyzetét. Szóval… Magyarország ma olyan, mint egy, a kilátástalanság sivatagában megrekedt gyorsnaszád, melynek csavarja örült módon pörög, hatalmas porfelhőt kavarva, amiben elveszik a tisztánlátás és így többek között azt sem veszik észre a hajó fedélzetén utazók, hogy a gyorsnaszád nem megy sehova, viszont a csavar mindent tönkretesz, ami a közelébe kerül… A hajófenéken levők meg csak dörömbölnek, de hangjuk elveszik a Kedves Vezető mennydörgő biztatása mögött. Valahogy a fedélzetre senki nem mer feljönni…

Ezen a szombaton Európa útjain hatalmas volt a forgalom. Az utolsó úgynevezett váltó hétvége van mögöttünk. Az eddig szabadságukat töltő gyerekes családok hosszú konvojokban tértek vissza a déli napsütésből, hogy helyüket átadják az idősebb generációnak, akik eddig tartották a frontot. Most ők vonulnak dél felé, hogy jól kiérdemelt szabadságukat a Riviéra és más tengerparti csodák kényelmében töltsék. Igen, lassan vége a nyárnak…

Mi csak ide a szomszédba autóztunk, de így is volt szerencsénk pár dugóban állni és mosolyogva nézni, hogy a lakókocsik hátán tegnap nagyobbrészt csak felnőtt biciklik lógtak. Tavasszal, nyár elején, mikor a gyerekesek mennek, a két felnőtt bicaj mellett három néha öt kis bicikli is kalimpál kétségbeesetten a menetszélben.

Ha a Kedves Vezetőnek hinni lehet, Európa saját szennyében fetreng, haldoklik, járja a végét, miközben kétségbeesetten próbálja másolni a magyar gyorsnaszád titkát… Persze az is lehet, a Kedves Vezető szemébe is homok ment és ezért ő sem veszi észre, hogy amit mond, mekkora butaság. Mert ha ellátna a Lajtán túlra…

Valószínűleg szerencse volt az is, hogy az elmúlt héten Európa a vakációval és az iskolakezdéssel volt elfoglalva, így nem nagyon figyelt oda, mi is történik abban a pici országban, ahol, mielőtt a szabadság rájuk szakadt, egész kellemesen lehetett pár hetet eltölteni.

Ha keletre néztek volna, a nagy homokfelhő mögött láthatták volna a békésen füstölgő jurtákat, sámánokat, táltosokat, a több ezer embert, aki kíváncsi volt erre az előremutató, törzsi alapon szervezett eseményre.

Ha kicsit jobban figyeltek volna, láthatták volna azt a tíz vagy tizenöt aktivistát, akik a demokráciáért érzett aggodalmuktól hajtva felment a Kedves Vezető rezidenciájához, kérve, hogy nem lenne-e szíves a fenébe takarodni.

A híradásokban nem nagyon szerepelt augusztus 20 így Európa azt sem észlelte igazán, hogy míg egy hazug hatalom az új kenyeret és az ország tortáját majszolta, négy millió embernek már nem nagyon volt ennivaló az asztalán (a hónap második fele… sokadika…).

Nagy kár volt kihagyni azt is, ahogy ezer ember, a butaság hadserege, felvonul, emlékezve a betiltott sereg születésnapjára. És tették mindezt a „független” magyar bíróság jóváhagyásával. Biztosan kíváncsian várnák (ha figyeltek volna), hogy ezek után Hitler születésnapját mikor kiáltják ki állami ünnepnek a jurták földjén.

De hát Európa, már megint, magával volt elfoglalva. A vakációval, a krízis kezeléssel, munkával, az őszi iskolai szünetben teendő utazás tervezésével.

Magyarországgal nem kell sokat foglalkozni. Lám, a demokráciáért alig aggodnak páran, a jurták népszerűek és a bakancsosok is megkapják az engedélyt. Had masírozzanak ott Budapesten. Európára nem veszélyesek, mert ha egy ilyen csürhe bárhol az osztrák határ közelébe kerül, az osztrák parasztok kiegyenesített kaszával zavarják őket vissza a jurták közé. Ez természetes, meg sem kell szervezni.

Ha ez jó a magyaroknak, ha a magyarok ezt akarják, ám legyen.

A baj az, hogy a hajófenékről jövő dörömbölés nem hallatszik messzire. Talán mégis fel kéne jönni és rendet tenni a fedélzeten végre…

Zerkowitz István jegyzete