Sokan hitték, és nem alaptalanul, hogy március 10-én valamelyik etnikum szélsőségesei, valamilyen módon, de ki fogják használni az alkalmat a Székely Szabadság Napján valamilyen bajkeverésre.

A román-magyar viszony a mélyponton van, a petárdákkal felszerelt székely „terroristák” még mindig börtönben, a székelyföldi nagyvárosok közül három polgármesterét távolították el feltehetően nem igazán stabil lábakon álló vádak alapján a helyükről – néhány hónappal az önkormányzati választások előtt.  Közben a visszaszolgáltatás egyre inkább visszaállamosításba fordul, vagy legalább is leáll, a magyar/székely szimbólumok és feliratok használatát igyekeznek a hatóságok visszaszorítani, az oktatási és más törvények biztosította jogokat még a bíróságok sem veszik komolyan. Ezalatt Bukarestben a jogok visszavételére szolgáló törvénytervezetek futnak, igaz,eddig sikertelenül, a parlamenti eljárások labirintusában. Damoklész kardjaként lebeg az európai régiósítás jegyében fogant terv, aminek lényege, hogy Románia közigazgatásának átalakulásával egyszersmind sikerüljön felszámolni Hargita és Kovászna megyét, így a magyar többségű Székelyföldet egy nagy egység keretében kisebbségi területté változtatni.  És így tovább, és így tovább.

A sérelmek tehát egyre komolyabbak, sőt, egyre fenyegetőbbek, miközben a többség egyre inkább tűnik eltökéltnek abban, hogy a kisebbségi politikai jelenlétet és befolyást, amúgy mondhatni a kisebbségi élethelyzetet valahová 1989 decembere elejének állapotába fordítsa vissza. Merthogy úgy tűnik, most a geopolitika és a belpolitika állapotai erre egyaránt egyre inkább alkalmasak. Lenne, lett volna tehát mindkét oldalon elég ok arra, hogy ez a tüntetés valamiképp ne maradjon békés, és sokan tartottak attól, hogy ehhez még a választási év kampányérdekei is katalizátorként működhetnének. 

Nem ez történt, és ez valószínűleg nem egyszerűen a baljós várakozásokhoz képest is hatalmas rendőri-csendőri készültségnek volt köszönhető. Vagy nézhetjük a dolgot úgy is, hogy volt jó oka Romániának, hogy most semmiképp ne engedje meg bármelyik oldal felől, hogy valamiféle komoly „balhé” legyen a szervezők szerint törvényes, a megyei prefektus szerint nem engedélyezett felvonuláson, és ennek garanciája volt a rengeteg egyenruhás a Postaréten, a belváros felé vezető főúton és a főtéren a prefektúra épületénél.

Romániának most a lehető legstabilabb, legbiztonságosabb országként kell mutatkoznia a zónában, hiszen itt vannak a rakéták, ez az ország az egyik védőbástya az orosz fenyegetéssel szemben. És a jelek szerint, ahogy most Washington kezeli a dolgokat, mindent rendben is talál, maximum a korrupció elleni harcot favorizálja, hogy annak mellékágaként politikai leszámolások zajlanak, az kevéssé érdekli akár az Államokat, akár az Uniót. Praktice tehát minden jelentős külső erő tökéletesen negligálja a magyar kisebbség problémáit. Miközben és részben épp ezért a romániai magyarság ennyire furcsa, beszorított, kevés perspektívával kecsegtető helyzetbe nemigen került 1990 óta, merthogy most már mindannak a megtartása vagy elvesztése a tét, amiért azóta is küzdöttek a magyarok, a magyar politikusok.

De az, hogy nem történt semmi különös a Székely Szabadság Napján, még egy, a románoknak különösen hasznos eredménnyel járt: be sem kellett számolni róla. Nemcsak a külvilág, hanem a belvilág előtt sem vált eseménnyé a Székely Szabadság Napja. Vagyis kevés kivétellel még érintőlegesen sem kellett olyasmikről beszámolnia a román hírközlő szerveknek, főképp a minden balhéra amúgy boldogan ráugró tévétársaságoknak, még a szokásos szörnyülködő hangsúlyokkal sem, mint: autonómia, kisebbségi jogok, Románia be nem tartott kötelmei ezen a téren. Bár ilyesmiről amúgy sem szoktak beszélni, hanem csak arról, hogy Románia élenjár Európában a kisebbségi jogok biztosításában. De ez alkalommal még erre sem volt szükség.

Viszont azért volt egy kisebb botrány a gyűlésen, de jellemző mód az egyre rosszabb román-magyar kapcsolatrendszer helyett a magyar-magyar politikai viszonyok mentén robbant ki, amikor a most az RMDSZ-szel választási együttműködésre lépett Magyar Polgári Párt elnöke, Bíró Zsolt tartott beszédet. Miközben az RMDSZ ellenzéke azt hányja a szövetség szemére, hogy igazából nem áll ki a nemzeti kérdésekben, a szerencsétlen pártelnök épp azzal volt elfoglalva, hogy a többi szónokhoz hasonlóan, a magyar-román konfliktusokat ecsetelje, úgy kifütyülték, hogy be sem tudta fejezni a beszédét.

Ugyanazt mondta a magyarság sérelmeiről, a román machinációkról, mint a többiek, de láthatóan tökmindegy volt, mit mondott, az volt a baj, hogy ő mondta. Amire a szónok végül azzal az elgondolkodtató figyelmeztetéssel zárta kellete korán a beszédét, hogy ha az autonómia ügye a magyar-magyar széthúzás eszközévé válik, akkor kevés az esély az autonómiát sikerre vinni. A gyűlés „belmagyar” mondandója a maga fura kettősségében az volt, hogy egyfelől a résztvevők mélységesen elítélik az RMDSZ-t és „lakájpolitikáját”, másfelől kifejezik akaratukat az összefogásra a korrupt/nemzetáruló RMDSZ-szel. Nem csoda, ha az első felszólaló, Tőkés László beszéde után a romániai magyar erők közös marosvásárhelyi polgármester-jelöltje, Soós Zoltán inkább mégis elment a helyszínről, és noha szerepelt a forgatókönyvben, nem tartotta meg beszédét. Nem növelte volna esélyeit, ha az egyébként jelentős részben nem is marosvásárhelyi közönség őt is kifütyüli, leárulózza.

Az emlékoszlop talapzatát a gyűlés alatt néhány huszáregyenruhás székely őrizte, egyikük, egy alacsony, nagybajuszú és nagy tüdőkapacitással rendelkező jóember pedig láthatóan valamiféle nemzeti vőfélyszerepben vezette a skandálásokat. Akkor is, amikor az autonómiát volt alkalom éltetni, de akkor is, amikor a szónokok egyikét kellett leárulózni. Kissé magas fekvésű, sivító hangja sokáig visszhangzott az ember fülében. Csakúgy, mint aztán a városközpontban fel és alá rohangászó kékfényesek szirénái. Szomorú, hogy egyelőre mintha ez a kétfajta sivítás uralná a mostani erdélyi hangzavart.

Márványi Péter