Lassan 2012 Karácsonya is mögöttünk lesz és úgy gondoltam, talán érdekes lehet elmesélni egy régi-régi történetet mely ugyan személyes emlék, de azért sokat mond azon kor mibenlétéről is, amikor lejátszódott.

Háttérként tudni kell, hogy mikor apunak egyszer alkalma volt betekinteni a káderlapjába, ott nem sok dolog volt, de egy valami kiemelkedett: Gyermekeit klerikális nevelésben részesíti. Ez több mindent takart. Én 1950-ben születtem, és amióta az eszemet tudom, minden vasárnap templomba mentünk. Amikor már elég nagy voltam, rendszeresen minsitráltam (volt olyan, hogy annyian voltunk, nem fértünk el az oltár két oldalán… Az ötvenes évek második felében!), az iskolában tartott hittanórára jártam és mikor az ott már nem volt lehetséges, a templomba mentünk, mert ott tartották  a hittanórát… A feltámadási és úrnapi körmeneten is rendszeresen részt vettünk… Szóval a megfigyelés és észrevétel pontosnak volt mondható.

1964 decemberében lett apu első kereskedelmi titkár a kairói magyar kereskedelmi kirendeltségen, és öcsémet is és engem is bedobtak a mélyvízbe… Egy szó angol tudás nélkül kellett hetek alatt feljönni olyan szintre, hogy az iskolát folytatni tudjuk évveszteség nélkül. Nem volt könnyű, de az idegen nyelvi környezet csodákat művel, amibe nekem legalábbis belejátszottak a kamaszgyerek egészséges ösztönei is. Volt ott egy angol lány…

Az ottani magyar kolóniát leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy aki őket látta, érti, miért tart Magyarország ma ott, ahol tart. Széthúzás, egymás mardosása, beképzeltség (drágám, mi fehér mercit veszünk mikor hazamegyünk… csak nem képzeled, hogy az opera előtt én másból kuszálhatok…). A kereskedelmi kirendeltségen persze szakemberek dolgoztak akikre nem volt jellemző ez a fajta nagyzolás, igaz, ők nem is fehér mercivel, hanem mondjuk VW-el vagy, uram bocsá, exportra szánt Volgával tértek haza.

Ahogy manapság is, a külszolgálat akkor is bizalmi területnek számított, és vagy nagyon politikailag megbízhatónak kellett lenni vagy nagyon speciális szakembernek, akit oda engedtek. Apu ez utóbbiak közé tartozhatott, mert életében nem volt párttag, de ennek ellenére mindég is fontos vezető pozíciókban volt. Az sem rontott ezen, hogy 1956-ban az Ikarus gyár főmérnökeként megalakulásakor azonnal beválasztották a munkástanácsba.

A család Kairóban sem tagadta meg magát. A Szent György gimnáziumba jártam, ahol a Nasszer rezsim baloldali hajlásai ellenére még mindég ír papok tanították az angol nyelvet. Amikor első nap megérkeztem a jó páterek azonnal szemügyre vettek és rögtön hittan különórát írtak elő, biztos azt gondolván, hogy egy fiatalnak, aki kiszabadult a kommunista börtönből, leginkább erre van szüksége. Ez jó volt, mert hiszen a tananyag ugyanaz volt, mint amit otthon János atyától már régen hallottam, viszont most angolul kellett megtanulni és ez kiváló gyakorlás volt. Pár hónap után, mikor már kicsit jobban tudtunk kommunikálni, rájöttek, hogy a lelkem nincsen olyan rossz állapotban, mint gondolták és a különórák abbamaradtak. De a bekötött, első-második osztályos általános iskolásoknak szóló hittankönyv azóta is megvan, féltve őrzött kincsem.

A több emeletes bérház, amiben Zamalek szigetén laktunk az ottani olasz egyházközség tulajdona volt és mögötte állt a szép kis templom és a szintén az egyházközség által működtetett olasz klub. Mindkettőnek rendszeres látogatói voltunk. A klubnak volt mozija is és idővel nem csak jegyszedő, de pénztáros is voltam. Ez persze óriási lehetőségeket jelentett… A pénztáros volt az egyetlen személy, aki a legjobb helyekre szóló jegyeket félre tudta tenni… mondjuk, ha Angela vagy Maria kérte. Hosszú, fekete hajú lányok voltak ők, filmbe való alakkal… én meg 16-17 éves… és pénztáros!

A klubban voltak táncos összejövetelek is… Az idősebbek a kertben üldögélve nézték a fiatalságot, maga a tánc az üvegfalú átriumban folyt, ahol a világítás erőssége vetekedett egy repülőtér előterének kivilágításával. A páterek még így is ott sétálgattak a forgatag peremén és figyelték, hogy azért senki ne kerüljön a másikhoz túl közel… Ha ez mégis megtörtént egyszer-egyszer, azonnal beavatkoztak és az ilyenfajta erkölcstelenséget fél órányi pincérkedésre kötelezéssel torolták meg. Egy alkalommal, mikor a felügyelők figyelme kicsit lankadt, megpróbáltunk hangulatvilágítást csinálni. Leoltottuk a fényes belső lámpákat! A terem sötétbe borult… körülbelül olyanba, mint a Nagykörút este nyolckor… Szerintem történt ott egy két illegális összebújás, netán még csók is mielőtt kitört a botrány… lámpák vissza, összejövetelek egy hónapra lefújva. De mindenki megesküdött, hogy megérte.

Politikai értelemben a dolgok akkor váltak érdekessé, mikor a Feltámadási körmenetre készülődve kiderült, hogy a hat főt igénylő baldachin hordozói közül egy hiányzik és azonnal kell egy plusz embert kerítenem. Apunak szóltam… először kicsit meglepődött, de aztán beleegyezett. Azt hiszem ez volt az abszolút premierje annak, hogy a Magyar Népköztársaság Kereskedelmi Kirendeltségének első titkára az Oltáriszentséget védő baldachint vitte Kairó utcáin. Nem tudom, apu mire gondolt közben, de egy biztos. Nála jobban csak a kereskedelmi kirendeltség vezetője volt megdöbbenve, mikor fél térdre ereszkedve azt látta, hogy a baldachint vivők között ott a kereskedelmi kirendeltség első titkára is…

Aztán egy nap robbant a hír: a kirendeltség egyik magas rangú munkatársának fia disszidált! Ne felejtsük el, a hatvanas évek közepét írtuk, és ez a skandallum az egyik szuper megbízható családban történt… Tény, hogy a srác kiment a repülőtérre, aztán nem a MALÉV gépre szállt. A kolónia fölött szinte érezni lehetett a sötét árnyék reszketését, senki nem tudta mi fog történni. Ki mindenkit ránt magával ez a dolog.

Másnap este már vacsorához készülődtünk, amikor csengettek. Szokatlan volt ez, mert nem vártunk vendéget, és csak úgy nem szokott beesni senki. Az asztaltól nem lehetett a bejárati ajtót látni, de hallani minden szót lehetett. Magyar szót… Udvarias köszönés és bemutatkozás, és erre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: „Zerkovitz elvtárs, legelőször magához jöttünk, maga az egyetlen megbízható ember ebben a kupiban…”

Zerkowitz István